Megjegyzés: A történet 3x22 rész után folytatódik. Klaus és Tyler meghalt, de Stefan és Damon más vérvonalából származik!
-Elena szemszög-
Klaus meghalt és ez jó nekünk, de közben nem is. Azért jó, mert végre nem kell folyton félem tőle, de... Elvesztettük Tyler-t. Amióta csak az eszemet tudom mindig is ismertem Őt. Bevallom nem Ő az a személy, aki legközelebb állt hozzám, de még is. Én egy barátot vesztettem el, míg Caroline a pasiját és Mrs. Lockwood pedig a fiát. Ez még semmi, hiszen Mrs. Lockwood mindezt nem tudja. Abban hitben él, hogy a fia életben van.
Természetesen nem titkolhatjuk el előle ezt. Caroline nincsen olyan állapotba, hogy bárkivel is beszéljen szóval valahogy ez a dolog rám maradt. Már most utálom ezt az egészet. Mért nekem kell lennem az, aki elrontja mindenkinek az örömét? Ohh... Igaz nem vagyok egyedül... Itt van Damon is. Igazából nem tudom miért is kellett velem jönnie, de ha jobban belegondolok, akkor nagyon is örülök neki. Legalább nem egyedül kell közölnöm ezt a szörnyű hírt.
A fejemet enyhén elfordítottam jobbra és Damon-re sandítottam. Amikor rám nézett gyorsan elkaptam a tekintetemet. Nem igazán tudom mit kéne most tennem. Olyan fura ez a helyzet. Nem rég közöltem vele, hogy Stefant választom és most pedig... Egy kocsiba ülök vele úton a városháza felé. Nem igazán beszélgettünk, bár igen is lenne miről. Majd ennek a beszélgetésnek is eljön az ideje, de most engem egy szörnyű halál híre nyomaszt. A lelkem fáj hisz nekem kell közölnöm egy édesanyával a gyermeke halálát. Ha belegondolok akkor az orvosok is ezt csinálják néha. Már érzem, mekkora súlya van mindennek.
Damon leállította a kocsiját és kiszálltunk a kék járműből. A kezemet összefontam a mellkasomon, mintha így akarnám kiszorítani magamból a szorongást, amit ebben a pillanatban éreztem. Halkan köszöntem, amikor beértem az épületbe. Megnyomtam a lift gombját és toporogva vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Ideges voltam és kissé feszült. Csak legyek már túl ezen végre. Pár pillanat múlva a lift ajtaja csilingelve kinyílt és mindketten beszálltunk. Megnyomtam a legfelső gombot.
- Most akkor némasági fogadalmat tettél vagy pedig már azon gondolkodsz, mit fogsz csinálni Stefan-nal, amikor visszaérünk? –kérdezte meg az idősebb Salvatore gúnnyal a hangjában, de sértettséget nem tudtam kivenni a hangjából. Tudom, hogy csalódott hiába titkolja.
-Nem, Damon egyik sem. Csak tudod, most készülök közölni egy Anyával, hogy a fia meghalt. Tudod ezzel egy kicsit nehéz megbirkózni. Egész életembe ismertem ezt a srácot és most már nem él, érted? Fiatal volt, de az életét még idő előtt megvonták tőle. Klaus miatt. –fakadtam ki. Nem voltam dühös Damon-re, csak egyáltalán nem voltam olyan kedvembe, hogy viccelődjek. Éppen készült volna valamit mondani, de a lift megrázkódott fura hangok kíséretében, majd a világítás is kialudt. Először nem jutott el a tudatomig mi is történt. Bent ragadtam egy liftbe… Damon-nel.
Kétségbeesetten Damon felé nézett, vagy legalább is ahol lennie kéne ugyan is vak sötét volt. Egyetlen fény volt egy piros gomb, ami azért villogott, hogy megnyomjuk.
-A fenébe! Ez valami vicc, ugye? –nyögte Damon kétségbeesetten. Megnyomta a gombot és pár pillanat múlva egy női hang szólt bele.
- Probléma van a lifttel?
-Nem csak azért nyomtam meg a vészgombot, mert meg akartam kérdezni, hogy van. –mondta unszimpatikusan Damon. –Persze, hogy a lifttel van gond. Megállt és nem működik. –tájékoztatta még mindig nem a legudvariasabb hangon.
- Rendben. Hívni fogom a szerelőt pár óra és ki szedjük onnan magukat. –szólt vissza a nő és egy pityegést hallottunk, ami azt jelentette, hogy nem kíván beszélni velünk többet. Damon halkan káromkodni kezdett. Mélyet sóhajtottam és leültem törökülésbe a földre.
-Elena, minden oké? – kérdezte, amikor felsorolta az összes létező szitokszót. Bólintottam egyet automatikusan, de aztán rájöttem, hogy nem lát.
-Igen, rosszabbat is túléltem már. –mondtam száj húzva. A fejemet neki döntöttem a falnak. Miért kell ilyennek történnie velem? Pont, amikor Damon-nel vagyok? Szeretnek szórakozni velem úgy látszik. A fejembe különböző kusza gondolatok jártak. Damon-nel kapcsolatosan, Stefan-nel és a döntésemmel. Miután Stefan-nek elmondtam a döntésem végeredményét beszéltem Bonnie-val. Első kérdése az volt, hogy biztos vagyok-e benne. Ettől a kérdéstől féltem a legjobban. Stefan és Damon más-mást jelentenek az életembe és az egyik fontos dologról le kell mondanom. Nem vagyok benne biztos, csak ezt mondogatom magamnak. Stefan mindig szeretni fog, nem kell változnom hozzá, megadja nekem a döntés lehetőségét, bízik bennem. Damon nos… Ő csak Damon. Mindent eldönt engem kihagyva, de - bármennyire is fáj beismerni – csak azért teszi, hogy megvédhessen engem. De amíg Stefan nem volt velem Damon-re mindig számíthattam, ahányszor csak hívtam Őt, mindig ott volt velem. Elmehetett volna, de nem Ő itt maradt segített egy egész nyáron keresztül keresni az öcsét. Azt hittem, ha végre választok, akkor végre minden egyszerűbb lesz, de nem. Semmi sem lett jobb vagy szebb. –Hol vagy Damon? –kérdeztem hirtelen, kezdett rám törni a klausztrofóbia. Olyan csöndben volt, hogy kezdem úgy érezni magamat, mint akit bezártak egy koporsóba.
- Melletted. – súgta a fülembe. Pontosan mellettem ült, bár nekem fogalmam sincsen mikor ült le mellém. A hideg kirázott, ahogy a forró lélegzete találkozott a bőrömmel. Elöntött a vágy, hogy megérintem. A testem könyörgött érte, de én Stefan-t választottam.
- Köszönöm. – mondtam és a fejemet abba az irányba fordítottam ahol ő lehetett. Szörnyen zavart, hogy semmit sem láthattam az arcából.
-Mit köszönsz? Hogy bent ragadtam veled egy sötét felvonóba? Hát nagyon szívesen akármikor, de legközelebb hozok piknik felszerelés és elemlámpát. Úgy sokkal jobb lenne. –mondta viccelődve. Bár tényleg semmit nem láttam tudtam, hogy mosolyog. Halkan felkuncogtam. Ekkor támadt egy ötletem. Kivettem a zsebemből a telefont és bekapcsoltam az elemlámpa üzemmódot. Damon-ra irányítottam a fényt és diadalittasan elmosolyodtam.
-A lámpa meg van, már csak a kaja hiányzik. – még szélesebben elmosolyodott és a telefonomat kicsit lejjebb tolta, hogy ne menjen az egész a szemébe. Egy pillanatra a kezünk találkozott és nem tudtam nem észrevenni a bőröm hirtelen felmelegedését. Az egész lényem újabb érintésért könyörgött, de ismét legyűrtem magamba a kényszert. - Amúgy köszönöm, hogy mindig mellettem voltál és segítettél. Sajnálom, ha esetleg olyat mondtam vagy tettem, amivel megsértettelek és…
-Mi ez a hirtelen őszinteségi roham? – szakított félbe kérdően. Igazából én magam se tudom miért is mondtam ezeket ki. – Azt hiszed, csak mert Stefan-t választottad el fogsz veszíteni, ugye? –kérdezte komolyan. Mélyen a szemembe nézett és valószínűleg meglelte a választ, mert csak bólintott és folytatta. – Megígértem neked, hogy soha nem foglak el hagyni. Betartom addig a pontig, amíg azt nem kérded, hogy húzzam ki a seggem az életedből. –mondta kacéran, ezzel újra visszatérve a lazább énjéhez.
- Tényleg sokat jelentesz nekem, Damon. Még én se tudom felfogni mennyit is valójában. - szaladt ki a számon véletlenül. Ezt tényleg nem kellet volna kimondanom. Nem kéne tovább feszíteni a húrt, egy idő után el fog szakadni.
- Ezt hogy érted? –kérdezte összevont szemöldökkel. Az azúrkék szemeivel csak úgy falta minden egyes vonásomat. Egy pillanatra úgy éreztem mintha teljesen meztelen lennék.
-Nem tudom én csak… - elhallgattam. Nem tudtam mit is kéne most mondanom. Egy pillanatra azt kívántam bárcsak ne Stefan-t választottam volna. Gyorsan kiráztam a fejemből ezt a gondolatot, de amint Damon szemébe néztem a szívem felmondta a szolgálatot. Lehet, hogy Stefan-t választottam, de még érzek valamit Damon iránt. Nagyon is.
- Sosem mondanád ki, de még mindig vannak érzéseid irántam, ugye? Mert eddig is voltak. Rosszul érzed magadat, mert választottál, de az érzéseid még mindig ugyan azok, ugye? –mondta Damon pimaszul. Letaglózott a meglepettség, ami dühé változott. Miért is voltam dühös? Nem tudom, valószínűleg belül tudtam, hogy igaza van és megpróbáltam elrejteni a világ elől.
-Ez nem igaz. Stefan-t választottam, mert szeretem Őt. –mondtam és a másik irányba nézte. Nem bírtam elviselni Damon diadalittas tekintetét.
-Sosem mondtam, hogy nem szereted őt, de engem is szeretsz, ugye?- folytatta. Bárcsak végre elindulna ez a rohadt lift. Meddig tart már megjavítani?
-Ez egyáltalán nem igaz. –köptem a szavakat, amikor visszanéztem. Amikor a tekintetem találkozott a tökéletes vonásaival a szívem hevesebben kezdett verni és a pokol legmélyére kívántam az érzéseimet Damon iránt. Nem lehet neki igaza. Boldog voltam Stefan-nel. De boldog is lehetek ezután? Persze… Miért ne?
-Elena, vámpír vagyok! Hallom a szívverésedet. Megtudom mondani mikor, hazudsz és most hazudsz.- jelentette ki egyszerűen. Úgy éreztem, hogy kezd legyőzni. Utáltam ezt érezni, de bármit is csinálok, vesztes leszek, Ő pedig nyertes. Hirtelen az ujjaival finoman végig simogatta a karomat. A testem felforrt és legszívesebben kirúgtam volna a lift ajtaját, mert tetszett, ahogyan lágyan súrolja ujjaival a bőrömet. – A fejemet teszem rá, hogy ezt élvezed, ugye? Ne próbálj meg hazudni, mert hallom a szívverésedet. –súgta halkan a fülembe és pillangók újabb hada lepte el a gyomromat. Nem tetszett, ahogyan érzetem, de mit tehetem volna ellene?! Nem tudom megváltoztatni az érzéseimet.
- Damon, ne csináld! –tiltakoztam erőtlenül. A vágyaim viszont egyszer jobban átvették az uralmat felettem. Ekkor Damon ujjaival már a nyakamat simogatta. Semmit nem csinált csak megérintett még is hatalmas benyomást tett rajtam. Az ujjai felkalandoztak az arcomhoz, egy ideig az arcomat, majd a mutató ujját végighúzta az ajkaimon, ami kinyílt az érintése hatására és kezét az arcomra simította.
-Mit ne? Ha nem akarnád, nem így reagálnál. – mondta játékosan. A fejemet maga felé fordítottam és az arca közelebb volt, mint gondoltam volna. A tekintetem önkénytelenül is az ajakira terelődtek. Amikor ezt felfedezte elégedett mosoly rajzolódott ki rajta. Meg akartam csókolni. Ebben a pillanatba bármit megtettem volna azért, hogy az ajkai találkozzanak az enyémmel. – Most mond, hogy nem akarsz megcsókolni! –A mondat közben még közelebb hajolt és az agyam sikított, hogy csináljak már valamit.
-Utállak. –suttogtam és végre megtettem, amit annyira akartam. Az ajakimat az övéhez nyomtam. Durván és szenvedélyese csókoltuk egymást, mintha csak levegőért küzdenénk. A kezemmel beletúrtam a hajába és közelebb húztam magamhoz. A kezeit a derekamra csúsztatta és teljesen szembe fordított magával. Az egyik kezével az arcomat simogatta a másikkal pedig a derekamat simogatta. Az ajkait elszakította az enyémtől és levándorolt a nyakamon, így levegőhöz juttatott. Végigcsókolta a nyakamat, majd ismét visszatért az ajkaimhoz. A nyelvét a számba csúsztatta és nyelveink a dominanciáért küzdöttek, de végül legyőztek. Többet akartam, sokkal többet, de Damon hirtelen elhúzódott. Nem messze csupán pár centire. A homlokát az enyémnek nyomta és pár másodperc elejéig élvezte a pillanatot.
-Ha ez a lift nem romlott volna el, akkor sosem lehettem volna részese ilyen fantasztikus beszélgetésnek. –mondta mosolyogva. Halkan felnevettem és egy újabb csókot nyomtam a szájára. Ekkor hirtelen az áram visszajött és a lift elindult lassan, de biztosan.
-Minden oké ott fent? – szólt bele a recepciós nő.
-Igen, minden a legnagyobb rendben. - válaszoltam gyorsan.
Igazából nem tudom mit is jelent kettőnk számára ez a csók, de egyben biztos vagyok, hogy el kell gondolkodnom ezen a döntésen még egyszer…
-Elena szemszög-
Klaus meghalt és ez jó nekünk, de közben nem is. Azért jó, mert végre nem kell folyton félem tőle, de... Elvesztettük Tyler-t. Amióta csak az eszemet tudom mindig is ismertem Őt. Bevallom nem Ő az a személy, aki legközelebb állt hozzám, de még is. Én egy barátot vesztettem el, míg Caroline a pasiját és Mrs. Lockwood pedig a fiát. Ez még semmi, hiszen Mrs. Lockwood mindezt nem tudja. Abban hitben él, hogy a fia életben van.
Természetesen nem titkolhatjuk el előle ezt. Caroline nincsen olyan állapotba, hogy bárkivel is beszéljen szóval valahogy ez a dolog rám maradt. Már most utálom ezt az egészet. Mért nekem kell lennem az, aki elrontja mindenkinek az örömét? Ohh... Igaz nem vagyok egyedül... Itt van Damon is. Igazából nem tudom miért is kellett velem jönnie, de ha jobban belegondolok, akkor nagyon is örülök neki. Legalább nem egyedül kell közölnöm ezt a szörnyű hírt.
A fejemet enyhén elfordítottam jobbra és Damon-re sandítottam. Amikor rám nézett gyorsan elkaptam a tekintetemet. Nem igazán tudom mit kéne most tennem. Olyan fura ez a helyzet. Nem rég közöltem vele, hogy Stefant választom és most pedig... Egy kocsiba ülök vele úton a városháza felé. Nem igazán beszélgettünk, bár igen is lenne miről. Majd ennek a beszélgetésnek is eljön az ideje, de most engem egy szörnyű halál híre nyomaszt. A lelkem fáj hisz nekem kell közölnöm egy édesanyával a gyermeke halálát. Ha belegondolok akkor az orvosok is ezt csinálják néha. Már érzem, mekkora súlya van mindennek.
Damon leállította a kocsiját és kiszálltunk a kék járműből. A kezemet összefontam a mellkasomon, mintha így akarnám kiszorítani magamból a szorongást, amit ebben a pillanatban éreztem. Halkan köszöntem, amikor beértem az épületbe. Megnyomtam a lift gombját és toporogva vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Ideges voltam és kissé feszült. Csak legyek már túl ezen végre. Pár pillanat múlva a lift ajtaja csilingelve kinyílt és mindketten beszálltunk. Megnyomtam a legfelső gombot.
- Most akkor némasági fogadalmat tettél vagy pedig már azon gondolkodsz, mit fogsz csinálni Stefan-nal, amikor visszaérünk? –kérdezte meg az idősebb Salvatore gúnnyal a hangjában, de sértettséget nem tudtam kivenni a hangjából. Tudom, hogy csalódott hiába titkolja.
-Nem, Damon egyik sem. Csak tudod, most készülök közölni egy Anyával, hogy a fia meghalt. Tudod ezzel egy kicsit nehéz megbirkózni. Egész életembe ismertem ezt a srácot és most már nem él, érted? Fiatal volt, de az életét még idő előtt megvonták tőle. Klaus miatt. –fakadtam ki. Nem voltam dühös Damon-re, csak egyáltalán nem voltam olyan kedvembe, hogy viccelődjek. Éppen készült volna valamit mondani, de a lift megrázkódott fura hangok kíséretében, majd a világítás is kialudt. Először nem jutott el a tudatomig mi is történt. Bent ragadtam egy liftbe… Damon-nel.
Kétségbeesetten Damon felé nézett, vagy legalább is ahol lennie kéne ugyan is vak sötét volt. Egyetlen fény volt egy piros gomb, ami azért villogott, hogy megnyomjuk.
-A fenébe! Ez valami vicc, ugye? –nyögte Damon kétségbeesetten. Megnyomta a gombot és pár pillanat múlva egy női hang szólt bele.
- Probléma van a lifttel?
-Nem csak azért nyomtam meg a vészgombot, mert meg akartam kérdezni, hogy van. –mondta unszimpatikusan Damon. –Persze, hogy a lifttel van gond. Megállt és nem működik. –tájékoztatta még mindig nem a legudvariasabb hangon.
- Rendben. Hívni fogom a szerelőt pár óra és ki szedjük onnan magukat. –szólt vissza a nő és egy pityegést hallottunk, ami azt jelentette, hogy nem kíván beszélni velünk többet. Damon halkan káromkodni kezdett. Mélyet sóhajtottam és leültem törökülésbe a földre.
-Elena, minden oké? – kérdezte, amikor felsorolta az összes létező szitokszót. Bólintottam egyet automatikusan, de aztán rájöttem, hogy nem lát.
-Igen, rosszabbat is túléltem már. –mondtam száj húzva. A fejemet neki döntöttem a falnak. Miért kell ilyennek történnie velem? Pont, amikor Damon-nel vagyok? Szeretnek szórakozni velem úgy látszik. A fejembe különböző kusza gondolatok jártak. Damon-nel kapcsolatosan, Stefan-nel és a döntésemmel. Miután Stefan-nek elmondtam a döntésem végeredményét beszéltem Bonnie-val. Első kérdése az volt, hogy biztos vagyok-e benne. Ettől a kérdéstől féltem a legjobban. Stefan és Damon más-mást jelentenek az életembe és az egyik fontos dologról le kell mondanom. Nem vagyok benne biztos, csak ezt mondogatom magamnak. Stefan mindig szeretni fog, nem kell változnom hozzá, megadja nekem a döntés lehetőségét, bízik bennem. Damon nos… Ő csak Damon. Mindent eldönt engem kihagyva, de - bármennyire is fáj beismerni – csak azért teszi, hogy megvédhessen engem. De amíg Stefan nem volt velem Damon-re mindig számíthattam, ahányszor csak hívtam Őt, mindig ott volt velem. Elmehetett volna, de nem Ő itt maradt segített egy egész nyáron keresztül keresni az öcsét. Azt hittem, ha végre választok, akkor végre minden egyszerűbb lesz, de nem. Semmi sem lett jobb vagy szebb. –Hol vagy Damon? –kérdeztem hirtelen, kezdett rám törni a klausztrofóbia. Olyan csöndben volt, hogy kezdem úgy érezni magamat, mint akit bezártak egy koporsóba.
- Melletted. – súgta a fülembe. Pontosan mellettem ült, bár nekem fogalmam sincsen mikor ült le mellém. A hideg kirázott, ahogy a forró lélegzete találkozott a bőrömmel. Elöntött a vágy, hogy megérintem. A testem könyörgött érte, de én Stefan-t választottam.
- Köszönöm. – mondtam és a fejemet abba az irányba fordítottam ahol ő lehetett. Szörnyen zavart, hogy semmit sem láthattam az arcából.
-Mit köszönsz? Hogy bent ragadtam veled egy sötét felvonóba? Hát nagyon szívesen akármikor, de legközelebb hozok piknik felszerelés és elemlámpát. Úgy sokkal jobb lenne. –mondta viccelődve. Bár tényleg semmit nem láttam tudtam, hogy mosolyog. Halkan felkuncogtam. Ekkor támadt egy ötletem. Kivettem a zsebemből a telefont és bekapcsoltam az elemlámpa üzemmódot. Damon-ra irányítottam a fényt és diadalittasan elmosolyodtam.
-A lámpa meg van, már csak a kaja hiányzik. – még szélesebben elmosolyodott és a telefonomat kicsit lejjebb tolta, hogy ne menjen az egész a szemébe. Egy pillanatra a kezünk találkozott és nem tudtam nem észrevenni a bőröm hirtelen felmelegedését. Az egész lényem újabb érintésért könyörgött, de ismét legyűrtem magamba a kényszert. - Amúgy köszönöm, hogy mindig mellettem voltál és segítettél. Sajnálom, ha esetleg olyat mondtam vagy tettem, amivel megsértettelek és…
-Mi ez a hirtelen őszinteségi roham? – szakított félbe kérdően. Igazából én magam se tudom miért is mondtam ezeket ki. – Azt hiszed, csak mert Stefan-t választottad el fogsz veszíteni, ugye? –kérdezte komolyan. Mélyen a szemembe nézett és valószínűleg meglelte a választ, mert csak bólintott és folytatta. – Megígértem neked, hogy soha nem foglak el hagyni. Betartom addig a pontig, amíg azt nem kérded, hogy húzzam ki a seggem az életedből. –mondta kacéran, ezzel újra visszatérve a lazább énjéhez.
- Tényleg sokat jelentesz nekem, Damon. Még én se tudom felfogni mennyit is valójában. - szaladt ki a számon véletlenül. Ezt tényleg nem kellet volna kimondanom. Nem kéne tovább feszíteni a húrt, egy idő után el fog szakadni.
- Ezt hogy érted? –kérdezte összevont szemöldökkel. Az azúrkék szemeivel csak úgy falta minden egyes vonásomat. Egy pillanatra úgy éreztem mintha teljesen meztelen lennék.
-Nem tudom én csak… - elhallgattam. Nem tudtam mit is kéne most mondanom. Egy pillanatra azt kívántam bárcsak ne Stefan-t választottam volna. Gyorsan kiráztam a fejemből ezt a gondolatot, de amint Damon szemébe néztem a szívem felmondta a szolgálatot. Lehet, hogy Stefan-t választottam, de még érzek valamit Damon iránt. Nagyon is.
- Sosem mondanád ki, de még mindig vannak érzéseid irántam, ugye? Mert eddig is voltak. Rosszul érzed magadat, mert választottál, de az érzéseid még mindig ugyan azok, ugye? –mondta Damon pimaszul. Letaglózott a meglepettség, ami dühé változott. Miért is voltam dühös? Nem tudom, valószínűleg belül tudtam, hogy igaza van és megpróbáltam elrejteni a világ elől.
-Ez nem igaz. Stefan-t választottam, mert szeretem Őt. –mondtam és a másik irányba nézte. Nem bírtam elviselni Damon diadalittas tekintetét.
-Sosem mondtam, hogy nem szereted őt, de engem is szeretsz, ugye?- folytatta. Bárcsak végre elindulna ez a rohadt lift. Meddig tart már megjavítani?
-Ez egyáltalán nem igaz. –köptem a szavakat, amikor visszanéztem. Amikor a tekintetem találkozott a tökéletes vonásaival a szívem hevesebben kezdett verni és a pokol legmélyére kívántam az érzéseimet Damon iránt. Nem lehet neki igaza. Boldog voltam Stefan-nel. De boldog is lehetek ezután? Persze… Miért ne?
-Elena, vámpír vagyok! Hallom a szívverésedet. Megtudom mondani mikor, hazudsz és most hazudsz.- jelentette ki egyszerűen. Úgy éreztem, hogy kezd legyőzni. Utáltam ezt érezni, de bármit is csinálok, vesztes leszek, Ő pedig nyertes. Hirtelen az ujjaival finoman végig simogatta a karomat. A testem felforrt és legszívesebben kirúgtam volna a lift ajtaját, mert tetszett, ahogyan lágyan súrolja ujjaival a bőrömet. – A fejemet teszem rá, hogy ezt élvezed, ugye? Ne próbálj meg hazudni, mert hallom a szívverésedet. –súgta halkan a fülembe és pillangók újabb hada lepte el a gyomromat. Nem tetszett, ahogyan érzetem, de mit tehetem volna ellene?! Nem tudom megváltoztatni az érzéseimet.
- Damon, ne csináld! –tiltakoztam erőtlenül. A vágyaim viszont egyszer jobban átvették az uralmat felettem. Ekkor Damon ujjaival már a nyakamat simogatta. Semmit nem csinált csak megérintett még is hatalmas benyomást tett rajtam. Az ujjai felkalandoztak az arcomhoz, egy ideig az arcomat, majd a mutató ujját végighúzta az ajkaimon, ami kinyílt az érintése hatására és kezét az arcomra simította.
-Mit ne? Ha nem akarnád, nem így reagálnál. – mondta játékosan. A fejemet maga felé fordítottam és az arca közelebb volt, mint gondoltam volna. A tekintetem önkénytelenül is az ajakira terelődtek. Amikor ezt felfedezte elégedett mosoly rajzolódott ki rajta. Meg akartam csókolni. Ebben a pillanatba bármit megtettem volna azért, hogy az ajkai találkozzanak az enyémmel. – Most mond, hogy nem akarsz megcsókolni! –A mondat közben még közelebb hajolt és az agyam sikított, hogy csináljak már valamit.
-Utállak. –suttogtam és végre megtettem, amit annyira akartam. Az ajakimat az övéhez nyomtam. Durván és szenvedélyese csókoltuk egymást, mintha csak levegőért küzdenénk. A kezemmel beletúrtam a hajába és közelebb húztam magamhoz. A kezeit a derekamra csúsztatta és teljesen szembe fordított magával. Az egyik kezével az arcomat simogatta a másikkal pedig a derekamat simogatta. Az ajkait elszakította az enyémtől és levándorolt a nyakamon, így levegőhöz juttatott. Végigcsókolta a nyakamat, majd ismét visszatért az ajkaimhoz. A nyelvét a számba csúsztatta és nyelveink a dominanciáért küzdöttek, de végül legyőztek. Többet akartam, sokkal többet, de Damon hirtelen elhúzódott. Nem messze csupán pár centire. A homlokát az enyémnek nyomta és pár másodperc elejéig élvezte a pillanatot.
-Ha ez a lift nem romlott volna el, akkor sosem lehettem volna részese ilyen fantasztikus beszélgetésnek. –mondta mosolyogva. Halkan felnevettem és egy újabb csókot nyomtam a szájára. Ekkor hirtelen az áram visszajött és a lift elindult lassan, de biztosan.
-Minden oké ott fent? – szólt bele a recepciós nő.
-Igen, minden a legnagyobb rendben. - válaszoltam gyorsan.
Igazából nem tudom mit is jelent kettőnk számára ez a csók, de egyben biztos vagyok, hogy el kell gondolkodnom ezen a döntésen még egyszer…