Figyelem!Ez a történet nincs befejezve,így még besorolást sem lehet neki adni!
1. fejezet
Katerina Petrova:
Mi történt velem? Annyi éve élek már élőhalottként, de valami megváltozott bennem. Már a gyilkolás sem okozott örömöt, a vér kicsattanó íze, ami életben tart. A nappal semmi ellenszenvem sem volt, sőt legszívesebben néha elmennék a tengerpartra napozni. Hála a gyűrűmnek, vagyis most már a nyakláncomnak, olyan nehéz elhinni, hogy halált kellett tettetnem és elhagyni a gyűrűm. Ezt az ékszert még Linett készítette nekem, ő boszorkány volt, de ennek már sok-sok éve. Mellékesen a nevem, az eredeti Katerina Petrova, régen bulgár voltam, de egy incidens miatt a családom kitagadott. Majd fel akart áldozni egy vámpír, a szertartásán, de inkább elmenekültem. A szervezetemben lévő vámpír vérrel öngyilkos lettem. Így lettem vámpír, akkor döntöttem el, inkább nevet váltok. Katherine Pierce lett belőlem, aki elvesztette a családját egy tűzeset során. Aztán került sor a megtervezett gyilkosságra. Menekülnöm kellett, akkor hagytam el a gyűrűm, most pedig vándorolok. Sosem maradtam sokáig egy helyen, de most mégis itt vagyok már két hete. Élvezem ezt a kisvárost, semmi nyüzsgés, nem fedeznék fel, hogy más vagyok. A városközponti motelben szálltam meg. A pultost megigéztem, hogy a legjobb helyet adja majdnem ingyen. Tetszett, ezért nem akartam teljesen kiszúrni vele. A ruhatáram többsége kihívó, de nem magát kellető. Egy nagyon határozott, de bosszúálló nő vagyok, bármit megteszek a célom elérése érdekében. Sok embernek ez imponál, de én csak a vérükre szomjazok. Lassan már kezdtem unni magam a szobámban. Valami társaságra vágytam vagy egy kis ételre, már nem tudom. Nem éreztem jól magam a bőrömben, sem a ruhámban. Pedig azelőtt ez volt a kedvencem. Át kell öltöznöm! Ez volt az első gondolatom. Felvettem egy V kivágású lila felsőt, ami takarta a dekoltázsom, rá a kedvenc bőrdzsekim. Egy fekete farmert húztam fel és a hosszú szárú, magas sarkú fekete csizmám. Ahogy kiléptem az ajtón, a velem szembeni ajtó is nyitódott. Azt hittem egyedül vagyok, szemben találtam magam egy férfivel, aki eléggé jóképűnek bizonyult. Belenéztem azokba a gyönyörű zöld szemekbe és rabul ejtettek. Hiába volt ember nem éreztem vágyat arra, hogy feltépjem az ütőerét és táplálkozzak belőle. Sőt ez az egész érdekesnek bizonyult, ahogy észrevettem ő sem jutott szóhoz, pedig most nem voltam kirívó. Teljesen hétköznapi... - Hello idegen! - mondtam, de folytatni nem tudtam. –Szia, szépségem! Egy ilyen nő mit keres egy lepukkant motelben? - kérdése kicsit meglepett, de mosolyra húzódott tőle a szám. - Magányt és nyugalmat. De már kezdem unni, nem tudsz egy jó helyet errefelé? - kérdeztem vissza, kis idő elteltével. - Még csak most érkeztem, de szívesen meghívlak egy italra, idefelé láttam egy jó kis kocsmát. - nem akartam kapcsolatba kerülni emberekkel, de ahogy kimondta ezt a mondatot nem tudtam vissza utasítani. - Majd ha ráérek, egyszer elmegyek. Bár úgy is unatkozok, menjünk. - elindultam kifelé, de csak szépen lassan a szokványos emberi tempónál lassabban. Nem akartam, hogy megtudja rólam az igazat. Vámpír vagyok, de most inkább lennék rendes, normális ember. Ahogy egymás mellett lépkedtünk néha-néha összeért a kezünk, de inkább zsebre vágtam. Az a kis hely tényleg nem volt messze és ahogy körbenéztem rájöttem voltam párszor már itt. Leültünk egy üres helyre, kissé feszült voltam ennyi ember társaságában. Nem akartam, hogy kinőjenek a szemfogaim és megváltozzon az arcom is. Dean-nek hívják, milyen szép név, de a vezetékneve eléggé ismerősnek hangzott. Mikor megemlítettem neki, egyből elterelte a témát. Szóval ő is titkol valamit előlem. Legalább meg nevetett, olyan régóta nem mosolyogtam már. Még jó, hogy a sör nem árt meg. Viszont ha Bourbon whisky-t innék vodkával keverve, az egy idő után már megüt. Segíteni akartam magamon, hátha van valami dolga, de mégsem. Így nem sokáig fogom bírni friss vér nélkül ennyi vérbank társaságában. Éppen láttam a WC felé menni egy lányt, több már nem kellett. - Bocsáss meg, mindjárt jövök. - mire ő kérdőn nézett és a szeméből szomorúság tükröződött. - Nyugi, visszajövök, nem hagylak itt! - mondtam neki és hirtelen közelebb hajoltam hozzá, és ahogy ő nemrég nyomtam egy puszit a kissé borostás arcára. Aztán sietősen elmentem a lány után. - Hello! Kérdezhetek valamit? - mire megfordult az áldozatom. - Persze, nyugodtan. - mosolygott rám. Kedvesnek tűnt, de nem érdekelt. Kitágultak a pupilláim és elkezdtem megigézni. - Nem érzel fájdalmat és mi sosem találkoztunk, senkit sem láttál. - mondtam, mire elismételte a szavaim. - Nem láttam semmit és mi sosem találkoztunk, nem érzek fájdalmat. - Helyes! - vigyorogtam el és az arcom átváltozott, szemfogaim kinőttek, amiket belemélyesztettem a nyakába. Elkezdtem szívni a vérét először lassan, aztán egyre gyorsabban, majd elengedtem. Megtöröltem a számat és jól lakottan vissza tértem Dean-hez. Végre nem kell aggódnom attól, hogy neki rontok. - Sokáig voltam távol? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam a mellette lévő székre. - Nem, nagyon gyors voltál. Valami baj történt? - kérdezte aggódva. - Semmi gond tényleg. Csak muszáj volt rendbe tennem magam. És te mit csináltál, míg nem voltam? - kérdeztem inkább vissza. - Csak próbáltam elvegyülni a helyiek között. - mondta végül. Észrevette a lányt és elkezdett kérdezősködni, aztán mikor visszakérdeztem inkább elterelte a témát. Valamit tudhat a vámpírokról, de ha tényleg így van, inkább lezárom. Kissé meglepődött a válaszomon, de folytatta, hátha be tud fűzni. Látszik, férfi logikával gondolkozik, ha nem sikerül elsőre tovább hajtja az áldozatát. Tényleg azt hiszi, ilyen dumával lekenyerezhet tetszett, ahogy próbálkozott, főleg a magabiztossága. Ezért találkozni akartam vele, de nem kívánkoztam az ágyába. Régen voltam férfival az igaz, de csak az öldöklésnek éltem és nem foglalkoztam a testi vágyakkal. Ha ő kérné, biztos mindent megtennék, hogy legyőzzem a vérszomjam. Vele tényleg igazán boldog lehetnék. Mellette igazi embernek érezhetném magam. De ez még rá ér először ki kell ismernem és meg tudni a titkát. Egy darabig mindketten csak ültünk a gondolatainkba merülve. Én zökkentem ki előbb a gondolataim transzából és felálltam a székből. - Köszönöm, a meghívást és a söröket is. - mondtam neki és közelebb hajoltam hozzá. - Majd még találkozunk. - suttogtam a fülébe majd lágyan a szájára tapasztottam az enyémet. Egyre hevesebbé vált a csókunk, majd hirtelen véget ért. Rá mosolyogtam és kellő nőiességgel kisétáltam a kocsmából. Nem hittem el mit tettem, ez már tényleg nem én vagyok. Egy embert csókolok meg, akit aztán el sem akarok engedni. Dean Winchester egy majdnem középkorú ember, szép nagy zöld szemekkel. Egyszerű, de mégis olyan megfejthetetlen. Ki kell derítenem mit, titkol előlem, mindent tudni akarok róla! De mindenekelőtt ennem kell egy kicsit, nehogy neki támadjak, valahogy az ő vérét nem kívánom annyira. Kezdem ténylegesen megkedvelni. Miközben ő járt a fejemben váltottam tempót, vámpír gyorsasággal a motelbe értem aztán a szobámba. Felvettem egy V kivágású fekete rövid ujjú topot, amiből kissé kilátszott a dekoltázsom. Fekete farmert magamon hagytam és a csizmám is. Aztán egy hirtelen ötlettel bementem a szemben lévő szobába. Az ajtó zárva volt, ezért a pultos férfihez mentem: - Hello. Tudnál nekem segíteni? - kérdeztem, bűbájos hangon, mire a srác felemelte a fejét és jól végig nézett rajtam. - Persze, mondjad cica. A szobádban kellene? - kérdezte, mire én csak felhúztam a szemöldököm majd ugyan úgy végig néztem rajta. - Köszi, de nem! Csak egy kulcsra van szükségem, a szemben lévő szobában lakik egy kedves ismerősöm. Megkért vigyek el neki egy pár dolgot. - mondtam ezer wattos mosollyal. - Tessék itt a kulcs! Ha bármi más kell, gyere hozzám. - még mindig próbálkozott, szegény ember. Az ajtó felé vettem az irányt, amikor egy másik férfi hangjára lettem figyelmes. Hirtelen megfordultam és a karjaiba ugrottam. - Szia, Nick! - köszöntem neki, mikor már nem szorítottam agyon. - Katerina? - kérdezett vissza mire én csak bólintottam és körbe forogtam előtte. Nick szőkés barna hajú és sárgás szemű vámpír volt, igazából előle menekültem, de utána megbeszéltük a dolgot és eléggé jóban lettünk. Ő egy ősi volt, egy eredeti vámpír. - Régen találkoztunk, milyen csinos vagy. - mondta miközben végig nézett rajtam ő is. Férfiak, az első mindig ugyan az nekik. - Igen, eléggé régen volt már és köszönöm. - mosolyogtam rá elégedetten. - És most, hogy hívnak, már Katherine Pierce lettél? - Látom nem felejtettél el, és figyeltél is. Ezt azért nem kellett volna. Egy ideig csak figyelt majd hirtelen a derekamnál fogva közelebb húzott magához. - Nagyon hiányoztál! Merre kószáltál egészen idáig? Azt hittem bele halok a hiányodba. - tényleg komolyan gondolta. - Nick te is hiányoztál, de nem emlékszel, Bekah megigézett... semmi érzelmem sincs irántad. - szomorúságot okoztam neki, húga miatt, aki elvette az érzéseim, ahogy megigézett, mert az ősiek képesek erre, féltékeny volt rám. - Éppen ezért jöttem egészen idáig. Meg tudjuk szüntetni a varázslatot. - örvendezett. - Hogyan? - ez kicsúszott a számon. - A szerelmünk segítségével. Na, jó kell hozzá egy boszorkány is, meg a véred. De csak pár csepp kell belőled kedvesem. - mondta kedvesen, nagyon sajnáltam, mert kezdtem megkedvelni Deant. De a vámpírom nem hagyott ezeken gondolkozni, megcsókolt. Hevesebben, mint bárki ebben az életben, de a hátam mögött állt Dean az emberem.
2. fejezet
Dean Winchester:
A nevem Dean Winchester, vámpír vadász vagyok. Kiskorom óta jártas vagyok a szakmában, úgy mondd, nálunk családi hagyománynak számít. Apáról fiúra száll, a családommal régóta nem tartom a kapcsolatot. Volt egy veszekedés köztünk, így inkább egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ebbe a poros kisvárosba jöttem, mert jeleket találtam vámpírokra. De ezek nem olyanok, mint az eddigiek, nem csonkítják meg áldozataikat, csak két pötty van azon a testrészen ahol megcsapolta áldozatát. A városközponti motelben szálltam meg, a pultos gyerek kicsit fura volt, de igazán nem foglalkoztam vele csak fizettem a hamis hitelkártyáimmal. Igen a hitelkártyám, hamis volt, de legalább van rajta pénz, de nem loptam. Tisztességes ember vagyok,a lopás nem az én műfajom. A kocsim egy 67-es Cheevy impala, öreg a kicsike, de még mindig jól repeszt. A hátizsákom leraktam az ágy végén lévő polcra, kissé tele volt mindenféle fegyverrel. Fa karók sorakoztak egymás mellett, fa golyókkal megtöltött pisztolyok és puskák. Pár szokványos bárd, kés és tőrt is tartogatott, ami mellett egy halott ember vére volt egy üvegcsében, a szokványos vámpírok ellen, csak az használ a legjobban. Leültem az ágy szélére és elővettem a feljegyzéseimet. A jelek szerint itt tanyázhat a közelben az a semmire kellő átok fajzat. A vámpírok általában csak éjszaka merészkednek elő. Na de most ne csak a munkámról beszéljünk. Egy szokványos ember vagyok bőrkabáttal, farmerrel és egy egyszerű pólóval. A nők terén sosem volt gondom, vonzom őket. Volt már részem jó pár édes éjszakában, utána pedig leléptem. Tovább kellett állnom, sosem fogok megállapodni, lázadó típus vagyok, de legbelül nagyon érzékeny. Ezt nem mutatom ki, kemény külső érző szívet takar, csábos mosollyal. Kiléptem az ajtón, hogy az emberekkel beszéljek, mit láttak furcsaságot. De ahogy megláttam őt, mindenről elfeledkeztem. A göndör haja gyönyörűen keretezte az arcát, nem volt túl kirívó a ruhája, de azért sokat láttatott kifinomult alakjából. Csak kibukott belőlem minden egyes szó, és elhívtam randira? Ahogy jött mellettem törékenynek bizonyult. Párszor összeért a kezünk, engem különösebben nem izgatott, de gondolom ő zavarba jött ezért zsebre vágta. Mellette végre egy szimpla embernek éreztem magam, nem pedig egy vadásznak, akit az éltet. Csak egy normális férfi voltam. Talán ha sosem tudja meg mi a munkám, együtt lehetünk. Megérkeztünk és leültünk egy üres asztalhoz. – Szóval, ha már így itt ülünk, és együtt iszogatunk. Szerintem nem leszek tapintatlan, ha megkérdezem, hogy hívnak? - kérdeztem tőle őszintén érdekelt, hogy hívják. - A nevem Katherine Pierce. - hangzott a válasz. Milyen érdekes neve van Katherine. - Értem szóval Kath. - Nem, csak Katherine. És téged hogy hívnak? - kérdezett, mielőtt bármit is szólhattam volna. De én akkor is Kath-nek fogom hívni, gondoltam elégedetten. - A nevem Dean, Dean Winchester. Amúgy meg én akkor is Kath-nek foglak hívni drága. - mondtam és az arcára nyomtam egy puszit. Nem tudom miért tettem ezt, de jól esett. - Ismerős ez a Winchester név, már hallottam valahol. - gondolkozott rajta. Oh, csak le ne bukjak előtte! - Nem tudom, én most hallom először a tiedét, de nagyon tetszik. Végre mosolyra húzódott az arca és beragyogta vele az egész termet és a szívem ettől dobbant egy nagyot. Miközben beszélgettünk hamar telt az idő és rendeltünk még pár kört. - Figyelj, ha van, valami programod nem kell velem lenned. - mondta mikor egy ideje csak néztük egymást. Mi van?!? Most el akar küldeni maga mellől? - Nincs semmi dolgom, azon kívül, hogy veled beszélgessek. - válaszoltam konkrétan. Nem akartam elmenni mellőle, ezért minden mást elhalasztottam miatta. Kicsit fura volt, ahogy visszatért, megváltozott, de az arca ugyan olyan fiatalnak és egyedinek tűnt. Kissé aggódtam miatta, mert valami aggasztotta, de ő inkább elterelte a témát, mint én nem olyan rég. Akkor lehet, hogy ő is titkol valamit, még ki kell derítenem mi az, bár ha megnézzük az ágyam minőségét már nem is érdekel, amit titkol. Ezen gondolkodtam, mikor egy lány jött ki a mosdó felől, akinek a nyakán volt két folt. Itt van a vámpír, meg kell találnom! - Amikor benn voltál a mosdóban nem vettél észre valamit? - kérdeztem. - nem, nem láttam semmit. Miért mi történt? - kérdeztem. - Csak láttam valamit, de nem fontos. Ma este mit csinálsz? - próbáltam inkább terelni a témát. - Még nem tudom, de biztos, hogy nem veled leszek. - ez a válasza kicsit meglepett. - Kár, pedig szívesen megismernélek még közelebbről. - eresztettem felé egy csábos mosolyt. De ő csak ki nevetett és megrázta a fejét, mire a göndör fürtjei össze visszalobogtak. Elképesztő látvány volt, megint elkezdett járni a fantáziám. - Nekem most mennem kell. - ez a mondat kiszakított a valóságból vissza. Miért kell elmenni-e, ne nem! Nem akarom, hogy távol legyen tőlem. - Nekem is van egy kis elintézni valóm. - mondtam neki közönyös módon, nem akartam, hogy megtudja az érzéseim. - Még... - Kath! - pont egyszerre akartunk megszólalni. - Mondd te előbb! - kértem rá. Várt egy kicsit, hátha újra mondom inkább én majd bele kezdett. - Persze nem olyan nagy az a motel. Meg ha nagyon félnél a szemben lévő szobában megtalálsz, üres az ágyam. - mondtam behízelgő hangon, milyen régen csajoztam már. Túlságosan elfoglalt a vadászat, az egész életem rá áldoztam mostanáig. Innentől fogva csak vele akarok lenni, de nem tehetem, vadásznom kell és utána. Nem akarom, hogy ő is áldozatul essen ennek a vérengző szörnyetegnek. Szükségem van rá, ő az én emberem, aki a társam lehetne, érzem. Hallottam, hogy beszél hozzám és tudtam válaszolnom kellene neki. Tudta, hogy nem fogok semmit mondani így közelebb hajolt hozzám. Megcsókolt, olyan puhán, hogy nem is nagyon tudtam mire vélni a dolgot. Hirtelen reflexből visszacsókoltam neki egyre hevesebben. Aztán ahogy jött olyan hirtelen abba is maradt, ő pedig rám mosolygott aztán nőiességét megmutatva kisétált a helyiségből. Katherine, milyen édes a csókja, el is felejtettem fizetnem kellene. Intettem a kocsmárosnak, aki az egyik pincérlányt oda küldte. - Szia, szépfiú! Nem kérsz még valamit? - kérdezte tőlem a fiatal hölgy, látszott rajta nincs senkije, aki szeretné. Illegette magát közben meg lejjebb húzta a felsőjét sejtelmesen. - Köszönöm, nem. - a pincér elment, de a számla mellett ott hagyott egy kisebb papírt, amin egy telefonszám volt. De nem foglalkoztam vele, leraktam a pénzt a mellékelt papírt egy férfinek adtam, aki még most is a lányt nézte nyáladzva. Aztán kimentem, hátha megtalálom drága kedvesem vagyis Kath-et. De hűlt helye volt, már réges régen. Kicsi kitérővel elindultam vissza a motelba, először egy játszótéren haladtam át, pár törpe embert fogócskázott. Anyák pedig csak ültek maguk elé meredve, ahogy az egyik, másik irányba fordult, nyakán két apró foltot láttam. A szívem hevesebb tempóra váltott, de nyugodt maradtam, nesztelen arccal oda léptem eléjük. - Jó napot hölgyeim! - köszöntem oda nekik illedelmesen, mire bólintottak. - Kérdezhetek öntől pár dolgot? - néztem arra a nőre, akin láttam a foltot. - Persze nyugodtan mondja, mit szeretne. - válaszolta a nő. - Nem vett észre valami furcsaságot, új embereket? - bele vágtam. - Párat láttam, csoportokban mászkálnak, de mást nem. Miért kérdezi? - valahogy kezdett vissza térni, szeme színe nem csak üveges tekintettel meredt rám. - Csak érdekelnek a város ügyei, én vagyok az új körzeti biztos. A nevem John Smith. - mondtam nekik. - Köszönöm válaszait, most mennem kell. - fejet hajtottam, majd mentem tovább a lakhelyem felé. Közben egyre csak Kathen és a vámpírokon járt az eszem, meg kell mentenem az embereket! Mikor már nem találtam más embert, aki a segítségemre lehetne, visszamentem a motelba. Amikor beértem a pultos srác a folyosó felé nézett merően. Beljebb léptem az épületbe és megláttam őt, egy másik férfi karjaiban. A férfi nem volt valami erős, legalábbis ránézésre, de ahogy ott álltak egymás karjaiban, szájuk összeért, valahogy belül a szívem megszakadt miatta. - Kath? - kérdezni is akartam tőle, hogy én értettem félre. Azt hittem kedvel és tetszek neki, de mégsem. Csak ott álltam és néztem, ahogy hirtelen szétrebbentek hangomra. A férfi testtartása megfeszült és nem engedte el a lányt. - Dean! - ahogy a nevemet mondta és rám nézett csillogtak a szemei, és a hangját boldogság járta át. - Szeretném neked bemutatni Nicket, ő egy nagyon régi jó barátom. - mondta az illetőre mutatva. - Azt látom! - morogtam az orrom alatt. A szobámhoz értem és a kulcsot kerestem, amikor megpillantottam Katherine-nél. - A kulcsom, megkaphatom? - már kezdett eluralkodni rajtam a harag. Csak a kezembe adta és egy szót mondott: - Sajnálom. Kinyitottam az ajtót aztán egy határozott mozdulattal bevágtam magam mögött. Ledobtam a kabátom, felnyitottam egy sört és lefeküdtem az ágyba. Pár sör után, már meguntam az ivást, inkább elővettem az egyik kedvenc bárdom, és azt kezdtem el élezni. Eldöntöttem ma este elmegyek vadászni, annyi vámpírt megölök, ahányat csak tudok. Nem érdekel, ha csak állatokat eszik, akkor is megölöm. Újra elővettem apám jegyzeteit, meg a sajátomét is, a kettőt össze kellett hasonlítani. 1957-ben pár hónapig voltak érdekes halálesetek, a szerencsétlen áldozatban egy csepp vér sem maradt. Majd ez megismétlődött kb. húsz évenként. De ezekben a modern időkben, már inkább csak két apró pötty volt a hullán, akiből eléggé sok vér hiányzott. Vannak olyanok, akik túlélték mindezt, de ha rákérdezett egy-egy vadász, mi történt vele. Az ember nem tudta mi tévő legyen, és csak azt mondta nem tudom. Éppen ezen, gondolkodtam, amikor veszekedés hallatszott át, a másik szobából, Nick és Kath voltak.
3. fejezet
Katherine Pier:
Megszólított erre Nick testtartása megváltozott és éreztem, ahogy megváltozik az arca. Gyorsan visszacsókoltam, nehogy megtámadja Deant. Inkább elkezdtem beszélni, nehogy a vámpír számon kérje bármiért. Bemutattam neki és egy jó barátnak hívtam. Az emberem szemében egy kis reményt láttam, a vámpíromból pedig sütött a szomorúság. Magamra haragítottam és észrevette nálam van a kulcsa. Valahogy csak annyit tudtam mondani neki, hogy sajnálom. Tényleg sajnáltam, hogy ezt látnia kellett, nem akartam megbántani, őt soha. Nick kinyitotta előttem az ajtót, de intettem neki menjen előre. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ha én megyek elől, ő átmegy Deanhez és megöli. Vámpírgyorsasággal felkapott az ölébe és bevitt, az ajtó nagyot csattant. Lerakott az ágyra és fölém magaslott, ajkát újra a számra tapasztotta, de eltoltam magamtól. - Beszélnünk kell! - jelentettem ki komolyan. - Persze drágám, meg kell beszélni a jövőnket. - olyan édesen mosolygott, nekem pedig össze szorult a szívem. - Nick, kérlek hallgass meg! Én úgy érzem ennyi év után, hogy nekünk már nincs jövőnk. Régen tényleg szerettelek, de most már nem tudom. Igazából nem tudom mit érzek irántatok. - fejem inkább lehajtottam. - Tudtam, ugye tetszik neked az-az ember. - felállt és már indulni akart. - Ne! Ne merészeld Nick! Maradj itt! - kiabáltam vele, hogy végre nyugodjon meg. Vámpírgyorsasággal elé álltam, biztosítva szavaim hangsúlyáról. - Állj félre! Téged nem akarlak bántani! - morogta nekem. - Nem, nem állok félre. Nick téged is szeretlek, de iránta is érzek valamit. Szeretlek! Ezt értsd meg kérlek! - kiabáltam vele még mindig. - Katerina én örökké szeretni foglak, amíg csak élek. De ne akard, hogy osztozzak valakivel rajtad. - mondta már nyugodtan, éppen válaszolni akartam, amikor közelebb jött. - Adok neked időt, hogy gondolkozhass, neked kell dönteni, kis vámpírom. - homlokon csókolt, majd elengedett és csak nézett. - Köszönöm. - mondtam neki és megcsókoltam. Tudatni akartam vele, nincs minden veszve, csak tisztáznom kell pár dolgot magamban. - De ha nem engem választasz, boldogtalan maradsz. - most megfenyegetett!? Éppen az előbb vallott szerelmet. Mire válaszolhattam volna, ő eltűnt. - Nick! - kiabáltam még utána és átmentem Deanhez bocsánatot kérni mindenért. Elmondtam neki mit érzek, megbeszéltünk mindent és tudni akartam mindent. Erre ő megcsókolt, ha ezt teszi persze, hogy válaszolok. Mint minden férfi ő is elfelejtett ép ésszel gondolkodni. Valahogy megszabadultunk az én felsőmtől is. Kész voltam neki oda adni magam, erre eltolt magától és azt mondja, ismerjük meg egymást jobban!? Már nem értem őt, egyszer azt mutatja, akar engem, mint nőt aztán meg kidob. Kopogtattam az ajtón, mert a pólóm nála maradt, az ajtó kinyílt. - A felsőm? - kérdeztem, miközben a kezemet nyújtottam. Végig nézett rajtam, majd berántott a szobába... újra.... Na jó, ha most is kiküld megigézem, hogy ne tegye. - Dean döntsd, már el mit akarsz!? - fakadt ki belőlem. - Téged, mindenestül, de csak apránként. - mondta miközben a szemembe nézett. Megtaláltam a földön a pólóm, észrevette, hogy fel akarom venni. Gyorsan lehajolt és oda adta. - Most van egy kis dolgom, de este látjuk egymást? - kérdezte tőlem. - Majd meglátjuk. - felvettem a ruhám és közel mentem hozzá. – Viszlát, talán este, Dean. - suttogtam neki és megcsókoltam lágyan. Visszamentem a szobámba, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Felvettem egy kényelmes fekete tunikát és az elhagyhatatlan fekete csőfarmert. Most a változatosság kedvéért egy fekete magassarkú boka csizmát vettem fel. Neki vágtam az éjszakának egy kis vérért, ember vérre volt szükségem, mert már majdnem megtámadtam Deant. Nem sokáig kellett barangolnom, megláttam két fiatalt, akik éppen egy sikátor felé mentek. Több se kellett nekem, eléjük rohantam vámpírgyorsasággal. - Sziasztok, kérdezhetek valamit? - bájosan csevegtem. - Persze nyugodtan. - mondta a fiú. Én a lány felé fordultam, aki félénken csak bólogatott az előbb. - Nem láttál semmit, összevesztetek a barátoddal, így te haza mentél. Indulj! - miközben ezt mondtam kitágult a pupillám, meg vártam, míg halló távolságra kerül a lány és visszafordultam a fiúhoz. Az arcom megváltozott és kinőttek a szemfogaim. Neki rontottam és mohó kortyokkal táplálkoztam. Eléggé sokat ittam a véréből, amikor léptekre lettem figyelmes. Eldobtam a testet és a következő áldozatom felé fordultam, a vérszomj eluralkodott rajtam. A következő áldozatom erősnek és eléggé jóképűnek bizonyult és a vérének illata, nem is beszélve a szabályos lüktetésről. Ínycsiklandónak bizonyult, elindultam felé, de ő rám kiabált és ismerősnek tűnt. Próbáltam csak a hangra összpontosítani és sikerült! Dean állt velem szemben, ugyan olyan meglepődött volt, mint én. A pillantásom átsiklott a kezére, amiben egy karó volt. Morgás hagyta el a szám és a falnak nyomtam. - Mi vagy te? És mit akarsz tőlem? - hörögtem két morgás között. - Vadász, és olyanokra, mint te! Ilyen pokol járta szörnyeket gyilkolok. - mondta miközben kapkodta a levegőt. - Vagy inkább én öllek meg téged! Többet ne gyere a közelembe! - Nem... foglak.. bántani. - próbálta kimondani, de a szorításom egyre csak erősödött. - Nem akarlak megölni Katherine. Inkább elengedlek, hogy ne végezz velem. - Késő bánat, mivel tudod, mi vagyok meg kell halnod! Főleg, hogy egész idő alatt rám vadásztál! - Csak hiszed, én egy vámpírt kerestem, akit meg tudok ölni. Nem téged! - kiabált ő is már. Aztán mikor kizökkentem, fogta a fáját és belém döfte. Aztán valahonnan elő került még egy az már a lábamba döfte, mert az első a kezemnél talált el. A fájdalomtól megtántorodtam és még hátrébb léptem tőle. Nagy nehezen kihúztam először a lábamból, ezt messze hajítottam. A kezemben lévőt is kiszedtem nagy fájdalmak közepette és neki támadtam. A két fadarabbal próbáltuk egymást leszúrni, de folyton hárítások követték egymást, olyan volt mintha kardoznánk. Végre találtam rajta egy gyenge pontot, a felkarján megsértettem a bőrét. Élénk színű vér buggyant ki. - Kath fejezd be! Nem fogom elárulni a titkod és megölni sem! Mielőtt rám támadnál, inkább menj el. - tényleg azt hiszi ilyen könnyen feladom harc nélkül!? Amikor éppen nyerésre állok, nem fogok megfutamodni. Most már nem cicáztam vámpírgyorsasággal elé álltam és falnak nyomtam. A levegő megtelt azzal az édes illattal. Pont bele mélyesztettem volna az újra kinőtt szemfogaim, amikor a nyakamba döfte azt a fát, amivel bántani tud. Földre estem, most legyűrt a fájdalom és azt hittem itt a vég. Futó léptek majd motorzúgás volt az utolsó, amire emlékszem. Majd egy erős kéz megfogott és valami olyasmit mondott: - Minden rendben lesz Katerina. Most már veled vagyok! Amikor felébredtem, vagyis felriadtam, egy hatalmas francia ágy volt alattam. Körülöttem minden olyan álomszerűnek bizonyult. Egy-egy éjjeli szekrény volt az ágy mellett két oldalról. A szoba másik végében pedig egy óriás gardróbszekrény volt. A másik oldalt helyezkedett el egy ablak, amin fekete sötétítő függöny volt behúzva. Az ajtóban megpillantottam Nicket, ahogy nézett. Újra becsuktam a szemem és úgy hagytam, arra gondoltam, ha kinyitom a szemem, motel szobában fekszem, mellettem Deannel. De amikor kinyitottam, Nick ült az ágy szélén és aggódó szemekkel figyelt. Minden bevillant apránként, a veszekedés, majd utána lévő harcszerű valami. Aztán a fájdalom, amit a karó okozott. Közelebb húzódtam és szorosan átöleltem a megmentőm, könnyeim potyogtak. - Köszönöm Nick. Ha te nem jössz, talán lehet meg is halok... örökre. - az utolsó szót nagyon halkan mondtam ki, bízva abban, hogy sohasem fog meg történni. - Szóra sem érdekes. Katerina, már megmondtam szeretlek, érted még az életem is feláldoznám. Sajnos későn érkeztem és az a mocskos ember bántani tudott, de ha elkapom... - nem akartam, hogy befejezze és bántsa. Lehet, hogy ő bántott engem, de csak félre értés miatt, nem figyeltem rá eléggé. - Ne mondj semmit, csak ígérd meg, hogy mellettem leszel. - kérleltem rá. - Csak, miattad kedvesem. - még jobban magához húzott. Meg akartam nyugodni és érezni, hogy van, aki szeret egy olyan szörnyet, mint én. Hirtelen ötlettel, szembe fordultam vele és az ölébe ültem. Érezni akartam a testét miközben súrolja az enyémet. Követelően megcsókoltam és megszabadítottam a pólójától. Tudta mit akarok és ő sem ellenkezett. Levette az én felsőmet, aztán vámpírgyorsasággal az ágyra döntött. A csók csatánk kissé elhúzódott, de egyikünk sem bánta, régen voltunk együtt, ajkaink szétnyíltak, míg levettük egymásról a maradék ruhát. Aztán elmerültünk egymás testének elemzésében, nem tudtam megítélni hol kezdődik az ő vágya és hol ér véget az enyém kezdetével. Minden egybe fonódott, a lelkeink újra egymásra találtak... egy ideig...
Több mint egy hónapja, hogy itt vagyok Nickel az ő házában, vagyis azt hiszem az övé. Amióta történt a baleset ki sem enged az emberek közé, vagy zacskós vért ad, vagy néha-néha hívat embereket, akikből ehetek. Élveztem a semmit tevést, de untatott is, valami hiányzik az életemből. A vámpírom nagyon kedves tényleg szeret, de akkor miért álmodozok folyton másról. Ha ő nem tereli el a figyelmem, akkor csak Dean járt a fejemben, esténként elképzelem, mit csinál, merre van. Sőt néha még mikor együtt vagyunk, egy embert képzelek a helyébe. Rájöttem mi hiányzik, vagyis inkább ki, el kell mennem a motelba! – Nick! – kiáltottam el magam, de nem jött válasz és nem is jelent meg az ajtóban, mint mostanság mikor meghallotta a hangom. Szóval nincs itthon, akkor most kell mennem! Vámpírgyorsasággal kiverekedtem magam a hatalmas kúriából, ahogy körbe néztem, megpillantottam egy ismerős dolgot a távolba. Egy „Üdvözöljük Hell’s-ben” feliratú táblát, ebből az irányból jöttem én is kb. két hónapja, tudtam az utat a városba. Emberi szemmel láthatatlannak tűntem, olyan gyorsan szedtem a lábam, sőt csak a régi motelszobámban álltam meg. Az ágyon egy levél volt cirádás betűkkel… Dean írt pár sort, elment innen miattam, azt hiszi, haragszom rá. Ahogy még egyszer átfutottam a sorokat rájöttem, nem akar levadászni és talán szeret. Milyen ostoba voltam, én meg akartam őt ölni… Meg kellett találnom minél előbb! Ha jól emlékszem ezzel a motellel szemben található egy másik. Valami különleges erő folytán, tudtam oda kell mennem. A pultban egy kedves idősebb férfi állt. – Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte. – Jó napot! Egy férfit keresek, aki kb. egy hónapja él az egyik szobában. Meg tudná mondani a szoba számét? – kérdeztem kedvesen, bár a szívem ezerrel vert. – Van itt egy vendégünk, a 7es szobában. Ha jól tudom, benn tartózkodik. – mondta gondolkodva. – Szeretném meglepni, nem tudná oda adni a pótkulcsot? – a férfi csak bólintott és oda adta. Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a szobát, persze csak emberi tempóban. Az ajtó kinyílt abban a pillanatban, amikor a kulcsot elfordítottam. Velem szemben Dean állt kezében egy bárddal. Az agyam kikapcsolt, vámpírgyorsasággal kivettem a kezéből a fegyvert, eldobtam és megcsókoltam. Miután elengedett elkezdtünk beszélgetni és bevallottuk egymásnak az érzéseinket. Aztán olyan dologra kért, amit miatta, de csakis miatta megteszek. Sajtburger… nevettem újra. Szeretem őt és örök életemre szeretni fogom, amíg csak élek, de mindenekelőtt valamit el kell intéznem. El kell mondanom mindent Nicknek, hogyan is döntöttem. Nagyon sajnálom őt, de Dean életem szerelme, elmegyünk innen nagyon messze, csak ő és én. Amíg azon gondolkodtam mit mondjak a vámpíromnak, extra sebességre váltottam és csak a ház ajtajában álltam meg Nick előtt. – Életem, hol voltál? Aggódtam miattad! – jelentette ki és magához szorított majd megcsókolt. - Neked is szia! A városban voltam, beszélnünk kell! – közben elmentem mellette befelé a nappaliba. – Ugye nem találkoztál azzal az emberrel? – nem kellett válaszolnom, hiszen tudta. – Katerina hadd nézzelek, nem sérültél meg újra? – miközben ezt kérdezte körbe került kétszer villámgyorsasággal. – Nem sérültem meg! Nem bántott Nick és nem is fog! – rivalltam rá. – Többet nem mehetsz ki! – parancsolt rám. Ezen tényleg felkaptam a vizet, nem szabhatja, meg mit csinálok! – Ide figyelj Nicklaus! Te nekem nem szabod meg, kivel, hol, mikor, mit csinálok! Lehet, hogy régen sokat jelentettél számomra, de most másképp áll a helyzet. – szólni akart, de nem hagytam neki. – Nem, még nem fejeztem be! Most, hogy veled töltöttem ennyi időt rá kellett jönnöm szeretlek, de nem vagyok szerelmes. – még mindig kiabálva beszéltem vele, és amikor levegőt vettem megszólalt. – Katerina fejezd be! Nem vagyok kíváncsi a hisztidre. Elegem van abból, hogy döntésképtelen vagy! Nem érdekel mire jutottál, csak az számít szeretlek és ha kell megbűvöllek, hogy te is engem! – kiabált és lefogott. – Nem, nem engedem, elég volt egyszer elviselnem a kínt, amit a húgod okozott! Szerettelek, de most Deant szeretem, és ne merészeld bántani! – ez volt az utolsó, amit mondtam, mert a vitánkat megzavarta valaki. – Hagyjad Nick semmit se változott. Ugyan az-az önimádó, embertelen lény aki volt. – jelentette ki a hang tulajdonosa. A vámpírom megfordult és szóra nyitotta a száját, de megelőztem. A vendégét, legközelebbi falnak nyomtam. – Valamit mindig elfelejtesz Rebekah, hiába te vagy az erősebb, én rendelkezem egy tőrrel azok közül. Ha nem akarod a szívedbe, akkor fékezd a nyelved. – fenyegettem meg. Vámpírgyorsasággal megcsókoltam Nicket. – Emlékezz így rám. – suttogtam neki és már el is tűntem.
4. fejezet
Dean Williams:
A veszekedés abba maradt, semmit sem hallottam, mintha már csak egyesül lenne valaki odaát. Az ajtóm felől kopogásra lettem figyelmes. Gyorsan el kell tüntetni az összes fegyvert. Bedobáltam mindent az ágy alá és megnyitottam, a zuhanyt. Gyorsan levetkőztem felülről, mintha fürödni készülnék. Kinyitottam az ajtót és Katherine állt velem szemben, meglepett képpel az arcán. - Hello, miben segíthetek? Csak nem elhagyott a régi jó barátod? - kérdeztem eléggé gonosz módon. - Csak, megakartam veled beszélni, az egész jelenetet. - nem tudtam mire vélni az egész helyzetet, nem is beszélve a viselkedéséről. - Hallgatlak! - morogtam. - Bemehetek? - kérdezett rá, mire én csak bólintottam és félre álltam az ajtóból. Ő bejött én pedig becsuktam mögöttünk a szobaajtót. - Akkor kezdj hozzá. - Figyelj, először is nagyon sajnálom. Komolyan, ezt nem akartam, hogy lássad. Nick és én régen együtt voltunk, de most nem. Vagyis nem tudom, tudom neked úgy tűnt együtt vagyunk. - Igen eléggé úgy vettem észre, olyan jól egymásra találtatok a folyosón. - Érzek valamit iránta, de van valaki más is. Esélyt akarok adni mindkettőtöknek. - mondta szemérmesen és zavarában lehajtotta a fejét. - Szóval akkor nekem is van esélyem nálad? - kérdeztem, mert újra hallani akartam tőle. Igen, mert azt hiszem megérdemelsz ennyit. - Akkor, mit szeretnél tudni rólam? - Mindent. - mondta már lelkesen. Valahogy, úgy éreztem a szavak helyett inkább, érzéseket mutatok neki. Közelebb húztam magamhoz a derekánál fogva, hogy még az a kis távolság is eltűnjön közülünk. Az állánál fogva felemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem kellett sokáig várnom egyre közelebb hajolt hozzám, hogy elérje a számat, de fél centivel előtte megállt. Éreztük egymás leheletét, pár pillanatig egyikünk sem mozdult. Megfogtam a tarkójánál és magamhoz húztam, az ő szája és az enyém is szétnyílt. A csókunk egyre hevesebb és fesztelenebb lett, nem tehettem róla, de az egyik kezemmel megfogtam a pólója alját és felfelé toltam. Egy kicsit megmozdult, hogy könnyebben hozzá férjek a felsőjéhez, másik kezemmel elengedtem a tarkóját és két kézzel vetkőztettem. Elváltak ajkaink egymástól, hogy fején s át tudjam húzni az anyagot. Lihegve néztünk egymásra, majd ő letámadta újra a szám. Nehezen, de eltoltam magamtól. - Kath, gyönyörű vagy, de azt akarom, ismerjük meg jobban egymást. - megcsókoltam és kinyitottam az ajtót: - Még este megkereslek. - nem szólt semmit csak kiment. Miután kiküldtem a szobából, kopogtatott és a pólóját kérte. Nem akartam bárki így lássa, ezért behúztam a szobámba. Erre ő mérges lett felhúzta magát, olyan gyönyörű volt így. Mit akarok? Most ezt komolyan megkérdezte, persze, hogy őt. Látni akartam, de ő azt mondta talán. Mennyire cseles és vonzó. Tudtam, hogy sejt valamit a munkámmal kapcsolatban. Minél előbb végzek a vámpírral, annál előbb lehetek vele, végre. Most már tényleg elindultam tusolni, gyorsan kész lettem, nem volt kedvem zuhany alatt állni órákig, főleg nem egyedül. Miután kész voltam felvettem egy másik pólót, kissé feszült, de nem érdekelt. Visszavettem a farmerom és a bőrkabátom. Neki vágtam az éjszakának, valakinek le kell győzni a szörnyeket is. A jeleket követtem és beszéltem pár emberrel. A legtöbbnek üveges tekintete volt, a kérdéseimre, nem igazán tudtak válaszolni, mintha kitörölték volna az emlékeiket. Tudomásom szerint az új vámpírok a napon is tudnak mászkálni, egy szer segítségével. Ha a sejtésem be igazolódik Kath is egy közülük, az arca néha megváltozik. Velem szembe jött egy lány éppen sírt, de a szeme üveges volt. - Hello, honnan jöttél most? - nem akartam kerülgetni, egyből a lényegre tértem. - A barátomtól, arról... - mondta sírva és tovább is ment, de a kezével a sikátor felé mutatott. Halk, de gyors léptekkel oda mentem, mikor már közel voltam, hallottam a fiú könyörgését. Megálltam a bejáratnál, a nő éppen eldobta a fiút, aki csak arra volt képes, hogy odébb vonszolja magát. A nő, aki egy vámpír volt, hallotta, hogy ott vagyok, kajának nézett és megfordult. Ő volt az, akiről pár perccel előbb még fantáziáltam és felém indult, fejét veszetten. Őt nem fogom bántani bármi is, ha nem is ember. - Ne Katherine! Én vagyok az Dean! Ha megharapsz bántani foglak! - kiabáltam vele, hátha magához tér, és sikerült kizökkentetnem a morgásból. Végre valahára emberi szemekkel meredt rám, a meglepetés kölcsönösnek bizonyult. Tényleg vámpír volt és a véremre szomjazott egész lényében. Őt a vér iránti vágy éltette, soha nem is érzett emberséget. A mi kis beszélgetésünk eléggé rosszul végződött. Egymással kiabáltunk ő megsértette a kezem és én meg a nyakába vágtam a karóm. Hogy lehettem ennyire hiszékeny? Ezért nincs egy vadásznak se senkije. Ha van azzal is csak a baj van… - A rohadt életbe! – kiáltottam el magam, miközben már majdnem a motelhoz értem kocsival. Minél előbb mindent össze kell szednem. Berontottam az ajtón egyenesen a szobámba. Az ágy alól minden egyes fegyvert elő halásztam. A táskámat is elővettem, bár az így is elől volt, mindent bele pakoltam és a könyvet, amik igazából csak jegyzetek könyv formájában. A kabátom belső zsebébe rejtettem. Még egyszer körbe néztem és mielőtt elmentem volna, írtam pár sort Kahtnek, talán megérdemli az emberi része, ha még megvan neki. Találtam egy papírt és tollat is, rákarcoltam pár sort.
„ Katherine! Tudom most haragszol rám és meg is értem. Talán látni sem akarst már többet, főleg nem azért, mert megtudtad, hogy a fajtádra vadászom. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Én szerettem volna elmondani idővel, de erre nem volt lehetőségem. Többet már nem is lesz szerintem. Ha akarsz, megkeresel, nem leszek messze. Remélem még lesz alkalmunk találkozni, de nem úgy, mint ma este. Nagyon kedvellek, remélem, nem akarsz majd levadászni, mert én téged nem. Legközelebbi viszont látásra….
Dean”
Valahogy már nem volt itt több keresnivalóm. Mielőtt elmentem volna, leraktam a szobájába az ágyára a papirost. Beraktam a csomagom a kocsi csomagtartójába, aztán bezártam. Már indítottam a motort és elhajtottam, el a végtelenbe, na jó csak a város másik felére inkább. Az első hétben folyton vándoroltam a motelek között, hátha Kath „régi jó barátja” Nick meg akar ölni, mivel teljesen biztos voltam benne, hogy ő is vámpír. Aztán meguntam az egészet és a régi motellel szemben lévőbe telepedtem le, vagyis ott voltam. Minden egyes nap keresgéltem vámpírok után, egy pár éjszaka le öltem egyet kettőt, de eltűntek… A véres bárdom tisztítottam, amikor zajra lettem figyelmes, valaki ki akarta nyitni az ajtót. Leraktam a kendőt és megálltam az ajtóval szemben, támadásra készen. Ahogy kinyílt az ajtó valaki beszáguldozott rajta, szó szerint. A fegyvert kivette a kezemből és eldobta messze tőlem. Még észhez sem tértem, amikor már ugyan az a valaki csókolt. Felismertem őt és a száját, visszacsókoltam, de aztán eltoltam magamtól, ő állt velem szemben csillogó szemekkel. – Katherine! Te meg mit keresel itt? Ugye nem akarsz megölni? – reméltem azt válaszolja, hogy nem. – Dean? Téged kerestelek és nem, nem akarlak megölni. Egészen idáig, ebben az egy hónapban Nickel voltam és hiányzott valami, vagyis valaki. Rá kellett jönnöm, hogy vele sosem leszek olyan boldog, mint mással. Még ha minden egyes nap meg kell majd küzdenem a szerelmemért vállalom ezt. – folytatni akarta, de megszakítottam a monológját. – Vállalom a küzdelmet, mert én is szeretlek. – mondtam ki helyette. – Dean én… - nem tudta kimondani, de nem is kellett neki. Közelebb mentem hozzá és szorosan magamhoz szorítottam. – Köszönöm. – suttogta nekem, én pedig megcsókoltam. – Kath, és most mi lesz? Úgy értve, hogy te vámpír vagy én meg ember és te a véremre szomjazol, akarva akaratlan. – kérdeztem tőle. – Majd csak megoldjuk valahogy, nem akarom kiszívni a véred. Dean szeretlek! – mondta és megcsókoltuk egymást. A karjaimban tartottam végre, akit szeretek, tudom mennyire nehéz ez neki. – Katherine, szeretnék kérni tőled valamit. – mondtam neki mikor elengedtem. – Érted mindent megteszek, ahogy csak tudok. – válaszolta, de láttam rajta fél a kérésemtől. – Kérlek, ne ölj több embert. Azt nem kérem, hogy szokjál le a vérről, mert az olyan lenne, mintha én nem ehetnék több sajtburgert. – mondtam neki nevetve. – Miattad megpróbálom és igazad van, nem tudnék leszokni a vérről. – nevetett újra, megcsókoltam és ő visszacsókolt, majd eszébe jutott valami. – Nick, teljesen elfeledkeztem róla! Dean sajnálom, de most mennem kell. Este vissza jövök és elmegyünk innen nagyon messze. – mondta, én bólintottam ő pedig megcsókolt boldogan és elfutott.
5. fejezet
Nicklaus Evans:
Katerina megjött és számon kértem, de mindegy is volt, hiszen láttam rajta, hogy azzal volt. Elkezdtem kiabálni vele, mire ő felhúzta magát és elkezdett kiabálni. Mindent elmondott, ami eszébe jutott és nem engedte, hogy szóljak. Nekem is elegem lett, mikor levegőt vett belé fojtottam a többit, lefogtam. Megfenyegettem, de éppen akkor jött meg Rebekah és elmondta a szerelmemet megint mindennek. Megfordultam és kiakartam oktatni, de Katerina neki esett és megfenyegette, nem is tudtam van nála egy tőr az ötből. Még utoljára megcsókolt és eltűnt, most már végleg. – Üdvözöllek drága húgocskám! Mi szél hozott szerény hajlékomba? – kérdeztem iróniával. – Szia, Nick. Csak meg akartalak látogatni, de látom megzavartalak. Bocsánat… - mondta mosolyogva és lesunyta a fejét. – Nem kell bocsánatot kérned. Egy feladatot akarok adni neked. De gyilkolnod nem szabad, vagyis csak egy valakit nem bánthatsz. – jelentettem ki komolyan. – Hadd találjam ki Katerina-t nem bánthatom, sajnos. De kit kell megölnöm? Vagy csak figyelnem kell egy embert? – kérdezett rá konkrétan. Csak a fejemet ingattam vigyorogva. – Drága kis testvérem, látom te sem hazudtolod meg a családod… Tényleg a többiek, hogy vannak? – kérdeztem terelve a témát. – Biztosan megvannak, egyikőjükkel sem beszéltem már évek óta. Térjünk a lényegre Klaus, ha nem mondod, meg mit akarsz akkor én menetem is. – kissé hisztis volt a kicsike. – Jól van! Nyugodj meg és hallgass végig. Katerina nem olyan, mint ahogy te hiszed. Ha megunja azt az embert vagy valami baleset történik vele, akkor visszajön hozzám. Megadom neked a lehetőséget, hogy kiszúrj Katerina-val és legyen valakid. Ha pedig nem tetszik az ember, akkor megölheted. Ha jól emlékszem Dean Williams-nek hívják. – meséltem neki, de egy fontos részletet kihagytam. Reméltem nem ismeri a Williams-eket, sem a hírüket, állítólag jó vadászok. – Dean, eléggé érdekes neve van. Majd még meg látom, mit teszek vele. – Jól van, de először csak kövesd őket. Van egy olyan érzésem elakarják hagyni a várost, az emberrel megy Kath is. Rebekah úgy vigyázz, én tényleg szeretem őt. Ha más lehetőség nincs, add vissza neki az érzéseit irántam. – ez nem is parancs volt inkább már kérés. – Jól van Nick. Te vagy az egyetlen testvérem. Mindent megteszek érted. – mondta és megölelt. – Szia, majd még értesítelek az információkról. – mondta és elment vámpírgyorsasággal.
Katherine Pier:
Visszaszaladtam a motelba ahol előzőleg laktam, gyorsan összeszedtem a holmim és átmentem Deanhez. – Hé, szia! Készen vagy? – kérdeztem újra boldogan. – Szia, persze! Tőlem mehetünk, de látom, már csak a kocsiba kell pakolni. – mondta vigyorogva. – Dean mielőtt elmegyünk, és mindent újra kezdünk, el kell mondanom valamit. – mondtam és leültem az ágyra, majd megpaskoltam mellettem a helyet. – Ha jól sejtem a vámpírról szeretnél velem beszélni. – leült, de még nem fejezte be. – Kath, a múltad nem érdekel és hiába az vagy ami, én, szeretlek. – mondta és megcsókolt. Ez a csók nem olyan volt, mint eddig csak megértő és szerető. – Köszönöm. Ugye voltam Nicknél és eléggé összevesztünk. Éppen meg akart igézni, hogy csak őt szeressem, amikor betoppant a húga. Ő, mint mindig, csak elmondott mindennek, erre én a falnak nyomtam és megfenyegettem. Aztán mielőtt elmentem megcsókoltam Nicklaust. – mondtam és lesunytam a fejem. – Ezt akartad elmondani? Kath mi még nem vagyunk együtt így nem haragszom. Mostantól új lappal indítunk, elfelejtjük a vámpírokat. Persze csak őket, olyan szinten, hogy nem foglalkozunk velük. – próbált ezzel vigasztalni. – Még nem mondtam el mindent. – Miről nem tudok, titokban leszbikus vagy? – kérdezte nevetve. – Igen, vagyis nem! Mi? – kérdeztem vissza aztán rájöttem és elnevettem magam. – Nem, nem vagyok az. Van nálam egy karó, amit az ősök ellen tudok használni. Csak öt darab van belőle a világon és csak akkor használ, ha bennük hagyod. De nem akár milyen karó, fehér tölgy. – mondtam. – Hm, ezt tényleg nem rossz tudni. Kath akkor indulhatunk? – kérdezte tőlem, miközben felvette a táskáinkat és elindult kifelé. – Igen, gyorsan tűnjünk el innen örökre. – mondtam és vámpírgyorsasággal mellé kerültem, majd átkaroltam a kezét. Mindig is boldogan akartam élni, kiértünk a kocsijához… hm, nem rossz. Amikor felnyitotta csomagtartót meglepődtem, tele volt fegyverekkel. – Ő Dean, itt, hogy fognak elférni a cuccaink? – kérdeztem meg még mindig tátott szájjal. – Várj egy percet és megmutatom. – lecsukott egy részt a csomagtartón és egyből, volt benne hely. Mire kimondta én is rájöttem. – Titkos rekeszes, hogy ne vegyék észre. Bedobta az utazó táskákat és lecsukta a tetejét, az anyósüléshez jött és kinyitotta az ajtót én pedig beszálltam. Milyen udvarias… átment az ő felére és már indította a motort, amikor az utca végében megláttam Rebekaht.
6. fejezet
Katherine Pier:
Megkértem álljunk meg a kórháznál vér utánpótlás miatt. Egy darabig eltartott, de megtaláltam. Siettem vissza hozzá, ahogy csak tudtam. Pár perc után megbeszéltük Las Vegasba megyünk. Kellene egy kis pénz, legalábbis szerintem. Amikor kiértünk a városból, ő is látta a fekete cabriot. Gondolom nem akart szólni, de én tudtam Rebekah az. Kell valami alibi, hogy felhívjam Nicket, nem akarok hazudni Deannek. Elővettem a telefonom és tárcsáztam. Pár csörgés után felvette mellettem a barátom pedig kérdőn nézett. – Gondoltam, hogy nem bírod sokáig nélkülem. – hangzott köszönés helyett a mondat. – Nick merre van a húgod? – kérdeztem mire a fiúm még szomorúbb lett aztán érdeklődő. – Nem tudom. Nem beszéltem vele már egy órája. Miért? – kérdezett mintha nem tudná. – Tudom, hogy utánam küldted, hívd vissza, vagy megölöm! – fenyegettem meg és kinyomtam a telefont. – Kath… - kezdte volna, de nem tudott mit mondani. – Szerintem Bekah követ engem, vagyis minket. – Az a fekete kocsi az övé? – kérdezte meg. – Van egy olyan érzésem, igen. – próbáltam mondani még valamit, de megszólalt egy telefon. Dean elkezdte tapogatni a zsebeit, majd elővette a kinyitható telefonját. A kijelzőn egy név szerepelt „ Sammy”. Nem akartam hallgatózni, de szuper érzékeny a hallásom. Egy hasonló hangú férfi volt, talán pár évvel fiatalabb. Valami munkáról volt szó és az apjukról. Szóval Sam, Dean öccse lehet ezen, gondolkodtam, mikor felém fordult. – Kath, nem baj, ha változtatunk kicsit az úti célon? – kérdezte aggódva. – Nem, persze. De mi a baj? Sammy az öcséd? – kérdeztem egyszerre. – Igen ő az öcsém, és eléggé nagy bajban van. Vagyis nem ő hanem az apám. Elvileg van egy fészek nem messze innen, akik elkapták őt. – mondta már gondolkodva. – Fészek? Úgy érted egy vámpír fészek, még a réfiekből? – kérdeztem már izgulva. – Igen, a neve Draken ő volt az első, ebből a fajtából. – mondta. – Dean tudom, sok dolog szól ellenünk, de tudok segíteni! – makacskodtam. – Ha Sam megtudja mi vagy, megöl! – Nem tud! Viszont én meg tudom ölni Drakent, belopózok közéjük és a fészekből támadok. Én nappal is erős maradok. Hány napra van innen a hely? – kérdeztem. – Csak három és fél óra. – mondta és még jobban a gázba taposott. – De Kath, Sammy nem tudhatja meg mi vagy! Add a mobilod, visszahívom! – kivettem a zsebéből és tárcsáztam a számot. – Dean hol vagy már? - Dean vezet nemsokára ott vagyunk. Kath vagyok és tudok segíteni! – mondtam neki komolyan. – Ezt majd még megbeszéljük, siessetek! – parancsolta és letette. Megittam az összes vért és elmagyaráztam Deannek miért csinálom ezt az egészet. Találkoztam Samel nem nézett ki rosszul, de nem az én esetem. A beszélgetésem vel is majdnem veszekedésbe fajult, de mellettem volt az emberem. Rávettem őt, hadd mutassam meg Samnek, mire vagyok képes. Láttam a kezében kést, de hallgatott a bátyára. – Mielőtt még megölnél, nyugi nem harapok! – mondtam egy ezer wattos mosoly kíséretében. – Szóval mi a terv? – kérdeztem meg gyorsan mielőtt Sam bármit mondhatott volna. – Sam, még ezt megbeszéljük! – mondta Dean rám nézve. A kocsiba ment két térképért. – Oké itt egy rajz, a helyről. Valószínű apát itt, tartják fogva. – mutatott egy délebbi pontra, ami eléggé eldugott volt. – Szóval innen kell kihoznom őt. – jegyeztem meg a helyet. – Igen, csak meg ne tudják, a tervünk. – helyeselt Sam. – Mikor induljak? – kérdeztem Deanra nézve. – Sötétedéskor menj a kapu elé és várd ott őket. De nagyon vigyázz magadra. – mondta nekem és megcsókolt. – Vigyázni fogok! – visszacsókoltam, de el is engedtem. – De kérlek, adjatok nekem két napot! – néztem rá kiskutya szemekkel. – Két nap? Minek? Ha annyira jó vagy el tudod intézni hamarabb is. – mondta az első kérdést Dean aztán Sam csipkelődése. – Igen két nap szerelmem. Sam, azért kell két nap, mert be kell épülnöm és elnyerni Draken bizalmát. – válaszoltam nekik. – Csak át ne állj a szörnyek mellé, hiszen te is az vagy! – Sam fércelődése most fájt. Dean látta ez szíven ütött és megölelt, majd mérgesen az öcsére nézett. – Sam, bármit mondasz, én hiszek benne! Beszélnünk kell drágám. – mondta nekem. – Sam, majd még találkozunk, úgy két nap múlva. – mondtam neki és elindultam az impalához. – Katherine ne vegyél komolyan, kedvellek ám! – kiabálta utánam Sam. – Bocsánat, hogy az öcsém így bánik veled, majd beszélek vele. – Most ne beszéljünk róla, veled akarok lenni. – a szája elé raktam az ujjam. Beültünk az autóba és megcsókolt, majd eldöntött az ülésekben. Visszacsókoltam és csak vele akartam lenni, tudtam mit akar, hiszen én is azt, vagyis őt. Pár óra múlva már egy pléd alatt feküdtem a meztelen mellkasán. – Dean szeretlek. – mondtam miközben ő a hátamat simogatta. – Én is, de nem akarom, hogy bajod essen. Mindenről értesíts majd, jó? – kérdezte tőlem. Felnéztem rá és válaszoltam. – Megígérem, de mindent meg fogok tenni azért, hogy kihozzam apátokat és megöljem Drakent. – aztán megcsókoltam.
Dean Williams:
Kath visszajött és boldogan kérdezte mehetünk, már elegem volt ebből a helyből nekem is. Mielőtt elindultunk elmesélte mi történt, megértettem és nem voltam rá mérges. De mostantól minden meg fog változni remélem, miatta nem kell lemondanom a munkámról. Kissé kiakadt a csomagtartón, de mindent megoldottam és még az ajtót is kinyitottam neki. Aztán beindítottam a motort és elindultunk kifelé a városból. – Várj egy kicsit, álljunk meg a kórháznál! Ha azt akarod, ne emberből egyek akkor megállunk! – jelentette ki komolyan. – Oké, ha már erre kértelek. Csak kérlek vigyázz magadra és siess. – mondtam neki kedvesen. Elfordultam a másik irányba és a kórház előtt parkoltam le. Kath amilyen gyorsan csak tudott berohant a kórházba, csak egy elmosódó csíkot láttam belőle. Már öt perce vártam rá és AC/DC-t hallgattam, hogy ne unatkozzak annyira. Nem kellett tovább üldögélnem beszállt az autóba az ölében jó pár zacskó vérrel. – Bocsánat, de nem tudtam meddig leszünk el, fő a biztonság. Még egyszer bocsánat, hogy ennyit voltam távol, csak nem találtam a vértasakokat, úgy elrejtették. – mondta, mintha csak egy ruháról lenne szó. – Semmi baj, akkor most már mehetünk? – a kérdésre a válasz csak bólogatás volt, így megint kérdeztem. – Hová menjünk? – Csak el innen jó messze, például Vegasba! Ahhoz mit szólsz? – kérdezte boldogan. – Az eléggé messze van innen, ha többször megállunk, akkor is öt napnál több lesz. Meg neked is kell vér, ha ilyen tempóban fogyasztod. – mondtam neki, miközben ránéztem. Már a fél zacskó vért kiitta, kissé féltem. – Nyugi, minden rendben lesz csak ma még nem ettem. – mondta és mosolygott, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. – Oké akkor talán kibírjuk, ha jól számolom minimum tíz nap. Így is benne vagy? – kérdeztem rá még egyszer. Rám nézett és gondolkozott, már azt hittem meg fog hátrálni, de akkor megszólalt. – Dean, te döntöd el mi legyen. Te vagy a sofőr, de szerintem jó időtöltés lenne, és nem kell rögtön oda mennünk. Csak utazgassunk, te meg én! – mondta nekem és a kezembe kulcsolta a sajátját. – Akkor irány Vegas! – kiáltottam el magam, igazi férfi módjára. Kath boldogan felnevetett és már el is hagytuk a várost. Mögöttem jött egy másik kocsi, de nem akartam megrémíteni őt, ezért nem szóltam. Azt hiszem, ebből még lehet más bajunk is, de ha egy vámpír követ, akkor megölöm elsőre. Felhívta Nicket és számon kérte, a húga miatt. Az persze mindent letagadott, utána hívott Sam. Apáékkal nagy slamasztikába kerültek, a valaha látott legrégibb fészekre bukkantak. Egy vámpírfészekre. Kath meggyőzött, hogy ő is segíthessen és már beszélt is az öcsémmel. A számomra két legfontosabb lehet, megöli egymást, de nem akarom ezt. Kath feltépett egy zacskó vért és nagy kortyokkal itta. . Ő nem kéne hagyni az útra? – kérdeztem félve. – Ha azt akarod, hogy letépjen Draken fejét, akkor nem. Erőre van szükségem, hogy nyerjek. – mondta és most már egyszerre kettő zacskóból csinálta. – Jó, csak nehogy belém kóstolj, mert hát lehet, nem lenne jó vége. – Nyugi arra vigyázok, ezért iszok csak zacskósat, bár már nincs sok. Egyre közelebb kerültünk az Illinois melletti kisvárosba. Ha jól tudom Moonlight-nak hívják. Remélem, a kicsikém nem szenvedi meg ezt a gyors iramot, a mindenem ez a kocsi. Az út szélén állt egy sötétkék terepjáró, apa és Sam használták ezt közösen. Az elejének támaszkodva várt minket a kis öcsém, akihez oda mentünk. – Héj hello! Samuel Williams ő itt Katherine Pier, az én barátnőm. – mondtam egymásra mutatva. – Szia, Sam! Olyan jól nézel ki, mint a hangod. – mondta neki Kath. – Szia, eszméletlen jól nézel ki. – közel ment hozzá és megölelte. – Vigyázz Sammy, mert az életem tartod a kezedben. Nehogy lecsapd a kezemről. – mondtam mosolyogva, közben Katherine visszajött mellém és átkaroltuk egymást. – Oké, szóval Katherine, hogy tud nekünk segíteni? – kérdezte rátérve a lényegre. – Beépülök hozzájuk! Tetszeni fogok Drakennek. – mondta ki határozottan, a barátnőm. – Nem hiszem, hogy sikerülne, csak beléd enne, aztán átváltoztatna szörnyeteggé. – válaszolta Sam. Úgy éreztem ez a beszélgetés kezd vitába torkollani. – Sam és Kath! Fejezzétek már be! Ha bajba kerül Kath, akkor segítünk rajta. Hadd próbálja meg, szerintem jó vadász lesz belőle. – parancsoltam rájuk. – Dean, ha annyira félted, miért akarod kockázatnak kitenni? – Mert tudja, mire vagyok képes, veled ellentétben. – Kath kezdett ideges lenni és támadó pozícióba lépni. Megfogtam a kezét és visszahúztam még inkább. A fejemben megszólalt a hangja. „Hagyjad Dean, ha nagyon meg ijedne, kitörlöm az emlékeit erről.” Valahogy hittem neki, így elengedtem ő pedig a maga gyorsaságával Sam elé került. – Erősebb vagyok még nálad is! – mondta Kath, mire Sam kezében a kés megjelent. Rám nézett, én pedig megráztam a fejem. A tervünk előre láthatólag jól fog sikerülni, csak Sam fogadta rossz néven, hogy micsoda Katherine. Az első találkozásuk nem volt túl kellemes egyikőjüknek sem. Hajnal előtt még beszélgettünk egy keveset, tényleg féltem, de bízom benne. Felöltöztünk és csak pihentünk együtt a kocsi hátsó ülésein. – Fél óra és nem látlak. – mondta nekem, de a hangjában tenni akarás vízhangzott. – Két nap múlva, ha már minden rendben lesz, elmegyünk Vegasba. – próbáltam jobb kedvre deríteni. – Csak legyünk túl mindenen. De most mennem kell. – mondta nekem. Kiszálltunk a kocsiból, adott egy csókot, intett Samnek és már el is tűnt a lemenő nap fényében. – Hogy lehetsz ekkora pöcs? – kérdezte tőlem, miközben felém jött. – Szia Sammy. Nem tudom, mire gondolsz. – mondtam neki hanyagul. – Konkrétan Katherinere gondolok. Dean, ne tévesszen meg a szexis külső, ő egy vámpír, aki bármikor képes ölni megbánás nélkül! –emelte fel a hangját. – Nem, ő tudja magát kontrollálni. Ha egy vérengző szörny lenne, már rég feltépte volna a torkom! – mondtam emelt hangon. – Ha mégis meg teszi, én leszek az első, aki megöli. – fenyegetett meg az öcsém. – Szerintem inkább ne szólj semmit öcsi! Hogy is voltál te a démonokkal? Rubin és Meggi. – vágtam én is a fejéhez. – Oké én is hibáztam, de tanultam belőle. Az én kapcsolatom velük csak munka szintű volt. Nézz magadra Dean, úgy mész utána, mint egy puli kutya. Mit tett veled, megigézett vagy beléd harapott? – kérdezte még mindig rosszindulatúan. – Egyiket sem, de mellette igazi embernek érzem magam, amíg fel nem hívtál! – már elegem volt belőle. – Hogy tudsz ember lenni egy szörnyeteg mellett? – kérdezte, de nem fogta fel a mondandóm súlyát. – Sammy, olyan nehéz elhinni, hogy tényleg szeretem?! – végre kimondtam az öcsém előtt is, nem fogom titkolni az érzéseimet. – Ugyan úgy szeretem, ahogy te régen Lizát. – ez volt az utolsó löket neki, szomorúság csillant meg a szemében, majd harag. – Egy ilyenhez ne hasonlítsd őt. Semmit sem mondhattam neki, titkolnom kellett titeket és mégis egy ocsmányság végzett vele. Elvesztettem, akkor életem szerelmét! – közelebb jött hozzám és farkasszemet néztünk, álltam a tekintetét. – Nem akarom, hogy bántsák őt, gondolj bele Sam csak ezért, csinálja mind ezt, mert apa ott benn van. Miattunk, a családért. – próbáltam érvelni, de nem nagyon ment. – Örülj neki, ha visszakapjuk, egy darabban apát remélem, a csajod nem eszi meg. Vége nincs több türelmem, bemostam neki egyet aztán még egyet. Ő visszaütött és elkezdtünk verekedni….
7. fejezet
Katherine Pier:
Deannel még váltottam pár szót és elbúcsúztam tőle. Samnek intettem, de el is tűntem szemben, a lemenő nappal. Nem akartam tolakodó lenni így az istálló kapu előtt vártam rájuk. Egy nagyobb istálló volt a fészkük, gondolom már lakatlan, valamilyen szinten. Az ajtó kinyílott és megláttam őket, hasonlítottak az emberekre, csak bennük megvolt az a vadság, amit én mostanában elnyomok, mert képes vagyok rá. Meglepődtek, hogy kerülök oda és támadó állásban meredtek felém. Három lány és négy fiú morgott rám. – Hé, mielőtt letámadnátok, várjatok. A főnökötökkel akarok beszélni! – mondtam miközben felemeltem a kezeim, hogy megadom magam. – Ki akar engem látni? Legalább egy fincsi ember? – kérdezte egy hang, mire a tulajdonosa is kilépett a sötétbe. Egy eléggé fiatalnak látszó férfi, váll felett érő fekete hajjal és vakító kék szemekkel. Ahogy rám nézett mosolya megvilágította, a teret, de bele szagolt a levegőbe és lehervadt az arcáról minden érzés. – Hello Draken! – köszöntem neki és elé futottam vámpírgyorsasággal mire, a többiek tátott szájjal néztek. – Katherine, hát újra találkozunk? Mi szél hozott erre? – kérdezett érdeklődve. – A bosszú, tudod Nick nem valami jó társaság mostanában. – próbáltam elnyerni a bizalmát. – Régen hallottam róla, de nem segíthetek neked. Már van egy fészkem. – mutatott körbe az embereken. – Látom, de nem segítség kell, csak időre van szükségem. Egy helyre ahol elbújhatok. – hazudtam neki. – Itt mindig lesz hely számodra. Gyere be, mindent és mindenkit be szeretnék mutatni neked. – összekulcsolta a kezeinket és maga után húzott befelé. Két vámpír becsukta az ajtót és fényt gyújtottak. Leültettek egy székre és mindenki más leült, ő pedig várt, míg elcsendesedtek. – Gyermekeim, bemutatom nektek Katherine Pierce-t! Ő egy nagyon régi ismerősöm. – kezdte, de felálltam, mellkasára tettem a kezem és bájosan ránéztem. – Csak egy régi barát? Szerintem ennél több történt köztünk. – közbe kellett szólnom és elcsábítani. – Bocsánat, ő itt a ti szülőanyátok, képletesen szólva. – mondta és átkarolt a derekamnál. Rám nézett, először a szemembe aztán a számat fürkészte, közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltuk egymást. Pár perc elteltével már újra többiekre néztem. – Katherine, ő itt Chester. – mutatott egy nagyon izmos barna bőrű, szőke hajú férfire. – William és Alexander, ők ikrek. – jelentette ki, két kézzel mutatva, a fiúkra. Két fehérbőrű, de egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Will szőkésbarna, míg Alex haja már majdnem fekete volt. Szemszínük sem egyezett kéken és zölden ragyogott nekik. – Végül a fiúk közül, az utolsó Travis, az én jobb kezem. – mutatott egy nagyon fiatal idegenre. Ő teljesen átlagos amerikai kinézettel rendelkezett. Aztán a lányokra néztem kérdően, majd Drakenre. – Ők pedig az én lányaim. Sophia – mutatott egy fiatal lányra, akinek vörös haja ellensúlyozta az alacsony termetét. Barna szeme pedig csillogott az éhségtől és a tenni akarástól. – Heloise – mutatott tovább a következő lányra, ő félénken intett nekem, miközben szája mosolyra húzódott. Fekete hosszú haja, kicsit az arcába lógott, ami alól zöld szeme világított. Átlagos magasságú, de fehér bőre furcsán világított a gyertyafényben. – Majd nem utolsó sorban Victoria. Ő volt az első, akit átváltoztattam. A halál már megérintette, de én megmentettem őt. – mondta a vámpír mosolyogva ránk. Ő volt az egyetlen, aki féltékenyen nézett rám, tudtam, milyen, ha elveszik az ember szerelmét. Victoria, olyan magasnak tűnt, mint én, szőke szög egyenes haja hullott a hátára. Kék szeme szikrákat szórt, ahogy engem kémlelt, testalkata vékony volt, de minden jól látszott. Egy férfinek maga az álomnő lehetne, de már nem. – Most, hogy már mindenki ismeri a másikat. Draken beszélnünk kell. – fordultam felé. – Nem sokára életem, még meg akarom mutatni neked, hol tartjuk a táplálékunk. – mondta és elkezdett húzni még beljebb. Akkor megéreztem azt a finom illatot, megcsapta az orromat, tele volt vele a levegő. – Vér! – suttogtam miközben az arcom kezdett átváltozni. A szemem alatt, az erek kitágultak és feldudorodtak, a szemfogaim megnőttek. Ha nem fogott volna meg, elfutok a másik irányba. Egy ketrecekkel és szíjakkal teli szoba tárult elém. Meg kellett kóstolnom az egyiket, de megláttam őt és minden vágyam elmúlt. Elengedtem Draken kezét és a férfi elé guggoltam, úgy vizsgáltam. Az arcuk teljesen egyforma volt, a finom kis vonásaik, eljátszottam a gondolattal vajon Dean is ilyen lesz öregkorára? Hallottam a morgásokat, ahogy próbálják visszafogni az éhségüket, majd felnéztem. A főnök vissza fogta őket, azzal, hogy kitárta kezét előttük. – Ő az enyém! Többet senki sem érhet hozzá. – jelentettem ki fenyegető hangon. – Ahogy szeretnéd. Viszont ők már nagyon éhesek. – intett a fejével Chester,Heloise és Sophia felé. – A többi tiétek. – fejemmel én is intettem, hogy elengedheti őket. Heloies kitört és rá támadott egy már félig halott lányra. Másik oldalról Chester mélyesztette belé fogait. Sophia hátrébb lévő férfiből ivott nagy kortyokkal, hozzá csatlakozott Victoria, de ő már sokkal vérmesebben csinálta. Travis már lassabban ment oda egy lányhoz és finoman táplálkozott, az ikrek pedig együtt csinálták. Az ős pedig mögém állt és felsegített derekamnál fogva. – Mielőtt jöttél gondolom táplálkoztál, azért nem kívánod most. – suttogta a fülembe, mire csak bólintottam. – El kell mennem, fürödni megmutatod, hol van? – kérdeztem megint a csábító hangomon. – Veled is legyek? – kérdezett vissza macsó hangon. – Majd még meglátom. – megcsókoltam és követtem a fürdőbe. Hamar oda értünk a „büféből” vissza a hálók felé kellett menni aztán balra fordulni. Ahogy körbe néztem találtam öt zuhanyzót, de csak három előtt volt függöny. Jobbra egy másik kis beugrót pillantottam meg, gondolom ott volt a mellékhelyiség. Megpusziltam az arcát és a fülébe suttogtam: - Köszönöm! – ő bólintott és eltűnt az ajtóban. Gyorsan elő vettem a telefonom és bepötyögtem pár sort Deannek:
„Drágám, megtaláltam az apádat! Holnap naplemente előtt találkozzunk a kapuban. Hozz nekem egy tőrt, ami a halott ember vérébe van bele mártva. Heten vannak, az ősivel együtt” - elküldtem és vártam, míg megkapta aztán kitöröltem. Gyorsan letusoltam és visszamentem az étkezőbe. Már csak Heloise-t találtam ott, aki már egy beljebb lévő lányt szívta, de már halott volt. Gyorsasággal mellé guggoltam és megpróbáltam lefejteni a hulláról sikerrel. – Hé Heloise, nyugi állj le! Ő már meghalt, nem jön belőle több vér. Engedd el teljesen, nyugodj meg! – próbáltam segíteni. Rám nézett könnyes szemekkel. – Megöltem megint egy embert. Mi vagyok én? Nem bírok le állni, egy szörnyeteg lettem. – Nem muszáj annak lenned! Változtathatsz rajta. Ha Draken meg engedi, elhagyhatod a fészket. – tanácsoltam neki, mire ő látta a kiutat most először. – Menj a többiekhez, mindjárt megyek én is. – parancsoltam neki, de ő csak nézett. – Katherine, te akartad a mostani életed? – meglepett ezzel, de őszintén válaszoltam. – Nekem nem volt más választásom. Ha nincs vér a szervezetemben, egy vámpír feláldoz a szertartásához. Igazából én saját magamat öltem meg, egy jobb élet reményében. Időre volt szükségem, de most már jó, kifejezetten az. – mosolyogtam rá. – Hát én nem akartam ezt az egészet! – sírta el magát meg jobban. – Volt egy vőlegényem, de most már többé nem láthatom. – ölelt meg, de el is engedett. – Ha jobb életet szeretnél, én tudok segíteni, amint látod, én másfajta vámpír vagyok. Tudod, nem biztos, hogy sikerül, de egy próbát megérhet. – annyira szerettem volna, hogy sikerüljön. – Ennek sikerülnie kell és köszönöm! – mondta és kiment. Vámpírgyorsasággal a férfi elé kerültem. – Ébren van? – kérdeztem félve. Kinyitotta a szemét, de nem szólalt meg. – Segíteni jöttem, a fia, Dean egy jó barátja vagyok. – suttogtam, már majdnem tátogva. – Dean, ő is itt van? – kérdezte elhaló hangon, minden erejére szüksége volt, hogy beszéljen. – Nincs itt, viszont önnek erőre van szüksége. – felvágtam a csuklóm és elé toltam. – Igya ezt meg, jobban lesz tőle. – kérleltem. Eltolta a kezem és megrázta a fejét. – Kérem uram! Ettől még nem lesz vámpír. – érveltem, mire nagy keservesen ivott pár kortyot. – John. – mondta, de nem értettem, mire céloz. – Mi? – válaszoltam frappánsan. – Szólítson Johnnak. – mondta kedvesebben már. – Oké, John, de most pihenjen. – parancsoltam neki és csatlakoztam a többi vámpírhoz. Travis éppen utasításokat adott az ikreknek. Chester pedig tűkön ülve várt valamire. Sophia áhítattal nézte Travist, ahogy kivettem a gesztusaiból nagyon tetszik neki. Heloise az egyik sarokban gubbasztott magába roskadva. Már csak két ember az-az vámpír hiányzott, amikor meghallottam Victoria esengő hangját. Jobbra fordultam, ahonnan hallatszott a hang, a lány Draken csüngött és próbálta sikertelenül megcsókolni, közben a férfihez nyomta minden testrészét. Viszont ő semmire sem méltatta, valakit keresett a szemeivel. Aztán találkozott a tekintetünk, lefejtette magáról a szőkeséget és hozzám sietett. – Már azt hittem valami bajod esett. Will, Alex és én vadászni megyünk, nincs kedved csatlakozni? – kérdezett csillogó szemekkel. – Most inkább kihagyom, de Chesternek szerintem tetszene, vidd magaddal és tanítsd. – mondtam kedvesen, ő bólintott és körbe nézett. – Alexander, William gyertek, indulunk és Chester te is velünk jöhetsz. – El is tűntek az éjszakában. Travis leült egy kényelmes kanapéra Sophia pedig mellé telepedett és számomra jelentéktelen dolgokról beszélgettek. – Most nehogy az hidd, akkora nagy szám vagy. Hallottalak beszélgetni Heloise-al, Draken ennek nem fog örülni. – mondta undokul Victoria, közben lenézően az említett lány felé pillantott, aki összerezzent még jobban. – Nem hiszem azt és Heloise-nak kell dönteni mit, szeretne. – válaszoltam, miközben nyugtattam magam. – Majd azt én eldöntöm neki mi a jó! – kiabált velem, miközben még közelebb jött. – Nem! Attól, hogy teljesen bele zúgtál Drakenbe és féltékeny vagy rám, nem kell, hogy őt bántsd. – emeltem fel a hangom. – Én jobb vagyok nálad és erősebb is. – kiabált és neki nyomott a közelebbi falnak. – Tévedsz aranyom! Nem vagy se jobb, se erősebb! – kiáltottam el magam morogva és most már én nyomtam őt annak a falnak. Sokkot kapott és csak hörgések hagyták el a száját, mert szorítottam a nyakát egyre erősebben. Kedvem lett volna, most azonnal véget vetni ennek az egésznek, de még nem szabadott. Várnom kellett a megfelelő alkalomra, egyszerre akarok végezni mindenkivel. Csak Heloise érdemli meg az életet, ő ember akart maradni és még élhetett volna… Végül még szóltam a szöszihez pár szót.
– Egyet jegyezz meg! Velem nem jó szórakozni, jobb lesz, ha vissza fogod magad, vagy megöllek. – fenyegettem meg és vámpírgyorsasággal felállítottam Heloise-t és magammal húztam. Abban a pillanatban jöttek meg a vadászatból. Victoria a földön csúszott el, egy állványig, amiben meg tudott kapaszkodni. Heloise tátott szájjal nézett rám, a „szoba” másik végéből ahol éppen tartózkodtunk. A három vámpír szorosan fogott egy-egy embert, akik egészen kábult állapotban voltak. Draken először a lányt nézte majd engem keresett, de elébe rohantam, miután segítettem becsukni kezemmel új barátnőm száját. Akkor már Travis és Sophia is kéz a kézben csatlakoztak hozzánk. Úgy tűnik eléggé összemelegedtek, de hát szép pár. Kár, hogy mind meg fog halni hamarosan… - Itt meg mi történt? – kérdezte Draken, hozzám intézve a szavait. – Megfenyegetett és Heloiset át akarja változtatni valami mássá. – mondta nyávogva Victoria. Közben már feltápászkodott és a haját igazgatta, mint egy igazi cicababa. – Igen megfenyegettelek, mert te a falnak szorítottál, féltékenységedben. Heloise-al pedig azt beszélgettük, hogy én választhattam mi leszek. – javítottam ki, egy kisebb hazugság kíséretében. – Fiúk, menjetek hátra és intézzétek el az élelmet. Travis segíts nekik, nehogy az legyen, mint múltkor. Heloise ez tényleg így volt? – kérdezte a lánytól, aki most már mellettem állt. – Igen uram, úgy volt, ahogy Katherine mondta. Csak beszélgettünk az átváltozásról meg ilyenekről. – próbálta terelni a témát sikeresen. – Hazudnak Draken, hazudnak mindketten! – kiabálta, kikelve magából a szőkeség. – Csönd legyen! Két ember támasztotta alá, mi is történt igazából. Victoria ezért még számolunk, most pedig takarodj a helyedre. – kiáltott rá, pár állati morgás kíséretében a főnök. – Heloise kérlek, menj aludni, majd még beszélünk. – mondtam neki kedvesen. Ő csak bólintott és elment a helyére, ahogy körbe néztem mindenki felszívódott. Kézen fogtam az ősit és elmentünk az elkülönített hálónkba, ami egy nagy francia ágy volt rajta fekete baldachinnal. – Nem kell ennyire megfenyegetni. Ő csak szerelmes Draken meg kell értened. A te fajtád csak egyetlen egy embert tekint szerelmének élete végéig. – mondtam neki, de ő csak megrázta a fejét. – Tisztában vagyok vele, de nekem nem ő a legfontosabb, hanem te. De erről többet ne beszéljünk, csak gyere, bújj hozzám. – kérlelt miközben lefeküdte az ágyba. Nem szóltam egy szót sem, befeküdtem mellé és vártam, míg elalszik. Hajnal volt, nem kellett sokat várnom, édesdeden aludt, mint akiket kiütöttek volna, az összes nap ellenes vámpír. Mielőtt találkoztam volna Deannel, Heloisehoz mentem. – Heloise, kelj fel egy kicsit. Heloise kérlek. – próbáltam halk lenni és kicsit megráztam. Mire ő kinyitotta álmosan a szemét és rám nézett értetlenül. Felvágtam a csuklóm és elé toltam. – Idd ezt meg, ha minden jól megy, új életet kaphatsz. – nem szólt semmit mohó kortyokkal inni kezdett belőle, lefejtettem magamról, megnyugtatva. – Bocsánat ez kicsit fájni fog. – ő csak bólintott én pedig kitekertem a nyakát. Ő egy néma sikollyal a földre esett össze csuklódva. Leterítettem a földre és vártam még öt percet, mire ő levegő után kapkodva kelt fel. – Éhes vagyok! Szük-sé-gem-van-vér-re! – szótagolta hörögve. Elkísértem az emberekhez és az egyik lányt elé raktam. – Mielőtt bele ennél, töröld ki az emlékeit. – bíztattam, mert láttam, ahogy az éhségtől kidüllednek az erei szeme alatt. Sikerült át változtatnom az én fajtámmá. – Katherine, nem megy! Éreztem és hallom, ahogy lüktetnek az erei. Bele akarok kóstolni, szükségem van rá. – morogta nekem és már rá akart támadni. – Heloise nem! Tedd túl magad a vérszomjadon és érezz! Gondol,j a vőlegényedre gondolj, arra mennyire szereted, ez éltessen! – ahogy ezeket mondtam megnyugodott, mély levegőt vett és koncentrált. Leguggolt az ijedt lány elé és elkezdett hozzá beszélni. – Nem fogsz kiabálni és nem fog fájni. Ezt az egészet elfelejted, meg sem történt. Bocsánat! – mondta ki a végén kitágult pupillával,majd a lánynak is kitágult. – Látod ügyes vagy, menni fog ez! Most már ehetsz belőle, csak ne sokat. – figyelmeztettem, de azért a biztonság kedvéért mellette maradtam. Amikor már nagyon elsápadt az áldozat megszorítottam Heloise kezét, ő pár mély levegő után elengedte. – Sikerült! Köszönöm Katherine! – kiáltotta az újdonsült vámpírlány az új fajtából és a nyakamba ugrott. – Akkor köszönd, ha ezt túléljük. – mondtam neki, féltettem nehogy valami tragédia történjen. – De én most kimegyek levegőzni, te addig feküdj le aludni. – kértem rá, mire ő bólintott és boldogan elfutott. Mielőtt kimentem volna Johnhoz mentem. – Uram, ébren van? – kérdeztem mire kinyitotta a szemét és bólintott. – Nem sokára szabad lesz, Dean és én megöljük a fészket. –közben pedig kikötöztem. – Mindjárt önért jövök, várjon öt percet. – Siessetek, míg alszanak és Katherine ne magázz kérlek. – én csak bólintottam és vámpírgyorsasággal kifutottam, lassan kinyitottam majd becsuktam a barna fa kaput.
8. fejezet
Dean Williams
A verekedést hamar abba hagytuk, mivel már mindketten megnyugodtunk. Beszálltunk a kocsiba és lehajtottunk egy elágazáshoz, ott lekapcsoltuk a kocsik fényszóróit és vártunk. Pár óra elteltével három vámpírtűnt fel nagy sebességgel utána pedig a főnökük, legalábbis szerintem. Nagyon nem tetszett ez az egész. Aztán a telefonom elkezdett rezegni a zsebemben, gyorsan elő vettem és megnéztem. Katherine írt sms-t, megtalálta apát és egy tőrt kért halott embervérével. Azt hiszem beszélnem, kell, Sammel nézze meg a gyászjelentéseket. De vele kell mennem és segíteni, kiásni a hullát, vért szedni tőle. Elég sok kell belőle, mert heten vannak a főnökkel együtt. Kiszálltam a kocsimból és Saméhez mentem, kopogtattam az ablakon mire ő pár perc elteltével kiszállt. – Sammy, kell egy halott ember vére még hajnal előtt. – rám nézett, majd megfordult és kivette a laptopját az ülésről. Még jó, hogy wifi is van hozzá, gyorsan rákeresett a legközelebbi temető halálozási és temetési listájára. – Itt van egy férfi, akit két napja temettek el. – Az tökéletes lesz, gyere, vegyük ki az ásókat, gondolom neked nincs? – kérdeztem rá, miközben már elindultam. – Most éppen nincs, de pár hete még volt benne. – mondta, de ahogy csomagtartóhoz értünk, kivette az eszközöket. – Menjünk apa kocsijával, tiedé túl feltűnő. –
jelentette ki és átpakolt. – Még egy ilyen és megöllek, a kicsikémet ne szidd! – mondtam és szó nélkül beszálltam. Tényleg elég közel volt a holtak nyughelye, ha jól saccoltam két kilométerre. – Szóval, hogy is hívják az emberünk? – rá néztem az öcsémre, aki már bőszen kereste szegény fickót. – Will Jane. – jelentette ki, monoton hangon. Megálltam, hogy visszafojtsam a nevetésem. – Ne már, nem elég, hogy feldobta a papucsot még ilyen nevet is adtak neki? – kérdeztem rá, két röhögési inger között. – Nem lehet mindenki olyan szerencsés. – kereste tovább a lámpafény segítségével. Egy sírhely mellett álltam, de nem is kellett tovább keresni. – Sam, azt hiszem megtaláltam. – ledobtam az ásókat, várakozás nélkül neki álltam. Belevájtam a talajba, mellettem megjelent Sammy alakja is, együtt csináltuk, mint régen. Egy óra elteltével az ásóm valami keményebbet talált, elsimítottam a földet és felfeszítettem a koporsó tetejét. – Sammy kérem a késem. – parancsoltam rá, mire ő felülről leadta én pedig megvágtam a hullát. – Az üveget is! – serényen segített egy szó nélkül. A kifolyt vért bele töltöttem az üvegcsébe feladtam neki és kimásztam a lyukból. – Gyorsan ássuk, vissza aztán húzzunk, hamarosan itt a napfelkelte. – Csak nem hiányzik a vérszívó csajod? – kérdezett vissza epésen. – Sam azt hittem ezt már megbeszéltük, Kath nem táplálkozik emberekből és vissza tudja fogni magát. Szeretem és ő is engem, ezt értsd meg. – válaszoltam vissza.
- Értem én, hogy gyengéd szálak fűznek hozzá, de ő egy vámpír! Igaz tényleg gyönyörű, de a külső csak egy dolog, van-e lelke? – kérdezte rám figyelve. – Neked lehet, hogy furcsa, de van lelke különben, hogy segítene apán? – kérdeztem én is, mire ő csak nézett, majd elkezdte visszaásni a hullánkat. Ezt egy elismerésnek vettem és mosollyal az arcomon segítettem neki ásni. Ez egészen morbidnak látszott… boldogan ások el egy halottat. A betakarással hamar megvoltunk, sokkal jobban siettem, főleg életem értelme miatt. Temetőből kifelé menet már majdnem futottam. – Én vezetek. – kiáltottam hátra Samnek a kulcsot pedig felém dobta és szólt. – Dean, itt a kulcs. – megfordultam elkaptam és siettem tovább. Ő is beszállt az autóba mellém, már indítottam a motort teljes gőzzel. Már a kapuban álltam kezemben egy üvegcsével, a zsebemben pedig egy nagyobb tőrrel. Tudtam, hogy jönni fog, hiszen ő kérte most találkozzunk. Éppen azon gondolkodtam, amikor egy kis nyikorgással kinyílt és becsukódott az ajtó. Ő állt velem szemben és én csak néztem, majd végre egy kis levegő sem maradt köztünk. A kezéért nyúltam és megcsókoltam azt. Ő félig érdeklődve és félig meglepődve nézett fel rám. – Hiányoztál! – jelentette ki nekem azon az édes, lágy hangján. – Te is nekem! – válaszoltam, az üres kezemet álla alá tettem és felfelé emeltem. Még közelebb jött hozzám bár már semmi sem választott el minket, nekem préselődött a törékeny teste, a ruháktól nem fértem hozzá még inkább. Átkarolta kezeivel a
nyakam és lágyan ajkait az enyémhez tapasztotta. Visszacsókoltam és még inkább magamhoz húztam, nem akartam többé elengedni soha. Akartam őt, kívántam, hiszen hozzám tartozik és csak az enyém, mert ennek így kell lennie. De sajnos nem tartott sokáig, elhúzódott tőlem, én pedig oda adtam neki az üvegcsét. – Azt hiszem erre szükséged lesz! – mondtam, majd hátulról kihúztam a tőrt is. – Köszönöm, de rád is szükségem lesz. – megfogta a kezem és húzott maga után, gyorsan az üvegbe mártottam fegyvereinket és ott hagytam a kapu előtt Samnek. Együtt kinyitottuk az ajtót és bementünk a borzalmak házába. Katherine megszorította összekulcsolt kezünk, majd elengedte és vámpírsebességgel körbenézett. Megfogta a kezem és maga után húzott előre egyenesen majd jobbra egy kis ajtón át egyenesen apámhoz. – Remélem, ki tudod vinni, jobbra aztán csak egyenesen előre. Szerintem ébren van, de segítségre van szüksége. – mondta nekem apát fürkészve. – Köszönöm. – mondtam mire ő megrázta a fejét, bólintott és eltűnt a szemem elől. – Apa, ha valamennyire magadnál vagy, nyisd ki a szemed. – próbálkoztam kisebb sikerrel, mert kinyitotta meglepődött szemeit. – Dean, tényleg te vagy az? – kérdezett pár nagy pislogás kíséretében. – Igen, de ki kell jutnunk innen. Gyere! – felsegítettem őt a földről, a felém eső kezét megfogtam, átraktam a vállam felett és együtt elindultunk az ő tempójában. Néha-néha megálltam pihenőre, alig bírta az öreg. A hosszanti folyosón
mentünk, amikor egy lány állt az utamba. Morgások hangzottak fel a tüdejéből, az arca pedig megváltozott. Finom vonásai átalakultak, szeme alatt erei megdagadtak. Mélyeket lélegzett próbálta magát visszafogni sikertelenül. Időben érkezett Katherine, mert a fekete hajú ördög kóstolót akart. – Heloise, ne akard, hogy megöljelek! Bújj el egy biztos helyre és maradj ott! – parancsolt rá, mire a Heloise nevű rögtön elment. Kivittem most már nyugodtan apát, Kath megjelent mögöttem és számomra nagyon furát tett. – John minden rendben van? – kérdezte apámat, ő bólintott, de a lány felhasította csuklóját. – Még egy kicsit igyál, kérlek. Teljes mértékig meg kell gyógyulnod. – próbálkozott félve az elutasítástól. – Nem kell, már jól vagyok. – magyarázkodott az öreg, felállt lassan, de abban a pillanatban összecsuklott, ha nem fogom meg. – John, kérlek! Ettől még nem leszel vámpír, csak teljesen meggyógyulsz. – a kezét oda tartotta elé, az idős vadász már semmit se szólt, csak ivott két kortyot. – Köszönöm. – mondták egyszerre egymásnak, mire mindhármunk szája mosolyra húzódott. Ekkor jelent meg a távolból rohanva Sammy. - Vidd a kocsihoz. – mondtam neki, mikor hallótávolságra került, bólintott John pedig elindult felé. Megölelték egymást, mi pedig visszamentünk a pajtába, mögöttünk a fénylő nappal. – Tiedé az-az oldal, én pedig itt takarítok. – mondta nekem, ezen még dolgoznunk kell. Nem ő a főnök! De most az egyszer hallgattam rá.
Katherine Pier
Olyan jó volt újra látni, mindennél jobban hiányzott. Megkaptam a tőrt és az üveget is, aztán bementünk Johnért. Olyan makacs, mint a fia túlságosan is, nem fogadja el a segítségem, csak ha könyörgök neki. De sikerült rávennem igyon még egy kicsit, aztán megjelent Sam. Biztos helyre vitte az apjukat, de mielőtt kiértünk volna Heloise megtámadta őket. Pedig elmondtam neki, hogy bújjon el, szívesen megöltem volna akkor, de kedveltem. Kiosztottam a feladatot Deannek, a fiúkat ő ölte meg, de a parancsolgatás nem tetszett neki. Az enyémek voltak a lányok és Drake… az ő Katherine voltam egykor, mert úgy kívánta az érdekem. A rózsaszín baldachint félre toltam és Sophia egyedül feküdt ott, semmi bajom sem volt veled, de gyilkolt és vámpír. Nem mintha én nem lennék az, de én más vagyok, ez így nagyon furcsán jön ki! De bántotta Johnt szóval meg kellett halnia! Mozgolódott és nyögdécselt, mint egy ember. – Sajnálom. – suttogtam neki és egy utolsó mozdulattal szívébe döftem a fegyverem. Szerencsére halkan érte utol a halál, de a helyiség másik végéből Travis kiabálása zengett. – Ne! Ezért meghalsz! – ordította felém futva, meg akart támadni, szerencsére Dean jött és egy határozott mozdulattal elmetszette a torkánál. Már túl késő volt…
9. fejezet
Dean Williams
Elindultam a megadott irányba és három egyszerű ágyat találtam, benn egy-egy vámpírral. Gyorsan végeztem velük egy csepp megbánás nélkül, ők szörnyetegek! Menni akartam Kathez, amikor ordibálásra lettem figyelmes. Megszaporáztam a lépteimet, időben értem, rá akart támadni az ordítozó gép, de elvágtam a torkát. A feje pedig elgurult, élettelen teste összerogyott súlya alatt. Két vámpír jelent meg a sarkon lévő kiugróból. Az egyik, egy eléggé dekoratív nő, főleg abban a fekete csipkés melltartóban, amiből domborodtak idomai, vékony derekát hátulról takarta szőke haja, ugyan olyan csipkés francia bugyi takarta alulról. Kathnek nem tetszett, ahogy végig néztem rajta. A férfi pedig a főnök volt, Drake.
– Tudtam, hogy ő az áruló! Drake hadd öljem meg. – kérlelte a szőkeség Katherine-t méregetve.
– Ha hozzá nyúlsz, megöllek! – jelentettem ki, mire a lány hátrahőkölt és végig nézett rajtam.
– Senki sem öl meg senkit. Katherine drágám magyarázd meg mi ez az egész? Igazat mondd Victoria? – kérdezte lágyan a vámpír, én pedig összezavarodtam. Miért hívja drágámnak a barátnőmet, vajon mi történhetett köztük?
– Drake meg tudom magyarázni az egészet, ő itt Dean az én vértartályom. Belőle szoktam táplálkozni, azért van itt, mert nem bírtam tovább. A fegyver pedig azért van nála, mert megtámadta őt Travis és Sophia. – próbálta magyarázni Katherine, elhittem neki minden egyes szavát. Csak játszott velem és a véremre szomjazott. Egy balek vagyok!
– Ha tényleg csak ennivaló neked, mutasd be! – szította a feszültséget a szőke. Katherine rám nézett, majd Drakenre, de az csak bólintott. Szerelmem oda jött elém és azt tátogta sajnálom, aztán megfogta a kezem, de én elhúztam előle.
– Dean, kérlek, most ne csináld ezt. Szeretlek! – az utolsó szót csak tátogta, én pedig magamhoz húztam és felkínáltam neki a nyakam. Utáltam ezt az egészet, tudtam ő is így van, mert nem mélyesztette belém egyből a fogait. A fejemben meghallottam egy édes hangot, Kathé volt.
„ – Szerelmem, nagyon sajnálom ezt az egész helyzetet. Nem így terveztem ezt a rajtaütést, de van egy tervem. Csak beléd mélyesztem a fogam, nem fog fájni óvatos leszek. Miután elengedtelek támadd meg Victoriát, de csak akkor öld meg, ha nagyon muszáj. Én akarom elintézni, már nagyon jár neki.” Akkor éreztem meg a szúrásokat, nyakamon tényleg nem fájt, majd megéreztem a vérem illatát és a vágyat. A kezemmel beletúrtam a hajába, ő pedig azzal a kezével, ami szabad volt átpásztázta a mellkasom. Amelyik kezével a nyakam fogta, most már a hajamba túrt vele, mellkasomról a keze lejjebb vándorolt, egészen a hasam alá, alig bírtam már magammal. De akkor elengedett, a nyakamon meleg folyadék csurgott tovább, a vérem volt az. Kath indult volna, de visszarántottam és megcsókoltam. Benne volt minden vágyam iránta, az erő és akarat, amit éreztem, nem is beszélve a büszkeségről, amit ő váltott ki belőlem. Aztán elengedtük egymást és elkezdődött a harc.
Katherine Pier
Szembe találtuk magunkat Victoria-val és Drakennel, egy percig azt hittem most végünk van. Szerencsére kibeszéltem magam, de Victoria rávette a vámpírt ne higgyen csak a szavamnak. Meg kellett harapnom Deant, annyira utáltam ezt az egészet! Mielőtt megtettem volna gondolati úton elmeséltem neki a tervem. A vére teljesen más volt, mint az eddigiek, felpezsdített és szétrobbant a számban. De nem éreztem még nagyobb vérszomjat, csak vágyat iránta, megérezte és válaszolt. Így egészen forróra és intimre sikerült. Tudtam mit akarok és meg is akartam tenni, de nem itt és nem most. Elengedtem és indulni szerettem volna, de visszarántott és szenvedélyesen megcsókolt. Elengedtük egymást és vámpírgyorsasággal Drake elé kerültem, Victoria elindult Deanhez.
– Így megfelel? – kérdeztem a vámpírférfit, de figyelmemet elterelte a szőke próbálkozása.
- Victoria meg ne próbáld! – vicsorogtam rá és még mindig rá koncentráltam, de Drakent néztem.
- Igen tökéletes, bár az emberrel való kapcsolatodon finomíthatnál. A végén még féltékeny leszek rá. – nevette el magát és közelebb jött hozzám. Megfogta egyik kezével a tarkóm és meg akart csókolni, én pedig a szívébe döftem a tőröm. Kitágult szemekkel és nyitott szájjal rám hanyatlott.
- Ő nem csak egy ember! – jelentettem ki a halott vámpírnak, kihúztam belőle a végzetes fegyvert, mire ő hátra hanyatlott. Megfordultam és láttam, ahogy Dean küzd a szőke szörnyeteg ellen, de nem bántotta csak miattam.
- Tudod mit Victoria? Menj a pokolba! – fenyegettem meg újra. Elindultam felé és felvettem a földről az emberem kedvenc bárdját, megvártam a kedvező pillanatot és egy határozott mozdulattal, elmetszettem a fejét. A fiúm leszedte magáról a hullát és félre dobta. Több helyről is vérzett és olyan jó illata volt, de uralkodnom kellett magamon.
- Kath, most már vége van? – kérdezte tőlem Heloise az ajtóból.
- Igen, végre vége. Te pedig szabad vagy! – mondtam neki boldogan, mosolyra húzódott mindkettőnk szája. De ez az öröm nem tartott sokáig, Sam jelent meg Heloise mögött és hátulról szíven döfte a méretes késével, a lány arca még mindig mosolygott, de többé nem fog élni. Pedig meg volt a lehetősége az új életre.
- Ne! – ordítottam el magam, könnyeim patakokban folytak. Vámpírgyorsasággal Sammyt a falnak nyomtam és rá morogtam. Felemelte rám a szúró eszközt, de kitekertem a kezét, így kénytelen volt eldobni.
- Ő, a barátom volt! Senkit sem bántott, új életet akart! – kiabáltam az arcába. Dean próbált lefejteni az öccséről, de én ellöktem magamtól, neki vágódott a legközelebbi falnak, ez a puffanás észhez térített, vagyis inkább megcsapott a vér szaga. A földön fekvő emberhez guggoltam és elnézegettem az ételt, mennyire ismerős volt. A nyakából ömlött az-az édes, omlós meleg folyadék. Nem tudtam ellenállni meg kellett kóstolnom. A szemem alatt az erek kitágultak, mint a pupilláim is. Szemfogaim megnőttek és belemélyesztettem, csak szívtam a vérét és újra ez éltetett, a vér iránti vágyam. A háttérből hallottam egy hangot és felfigyeltem, az ő hangja volt.
- Katherine szeretlek!
Mit tettem, ezt az egyet nem akartam, pont miattunk… igaza volt Samnek egy szörnyeteg vagyok!
- Sa-sajnálom. – próbáltam kipréselni ezt a pár hangot morgás helyett.
- Nincs semmi baj. – elhaló hangon szólt hozzám, tudtam meg fog halni, ha nem segítek.
- Minden az én hibám, még helyre tudom hozni. – felvágtam a csuklóm és a szája elé tettem, utolsó erejét bevetve ivott egy kortyot.
- takarodj innen te szörnyszülött, tudom, hogy téged csak a vér éltet. Nincsenek érzéseid, csak a szomjúságod, agresszív vagy és állatias. – szíven ütött ez a pár sértés Samtől.
- Szeretem őt! – fakadtam ki, de próbáltam határozott lenni.
- De jobb lesz neki nélkülem, viszlát, Samuel Williams. Örök életem végéig szeretni fogom a bátyádat. – nem vártam, meg míg válaszol, egyszerűen csak elmentem egy szó nélkül. Fejemben hangzott minden egyes sértő szava, amit hozzám vágott. Szóba sem kellett volna állnom vele, az első találkozásunkkor. A mosolya, az igéző zöld szeme és az a megnyerő külső, ami belőle árad, volt benne valami hívogató. Nick elvesztése után most éreztem magam igazán boldognak mellette, ő megértett és tudta nem csak egy szörnyeteg vagyok. Végem van, többet senki iránt sem fogok semmit érezni. Rájöttem félek érezni, mert ez lesz belőle… Draken szeretett, de én őt nem, csak egy barátot kerestem benne. Klaus volt életem szerelme, akármit mondott megtettem, de a húga elvette azt a részem. Sosem gyógyult be az a seb, gyűlölöm Rebekaht, minden ősit! Folytak a könnyeim és többé nem érdekelt semmi, gyorsaságomnak köszönhetően a városban voltam. Ha jól láttam Evermoon vagy valami hasonló volt a neve. Belefáradtam a járásba ezért egy padra leültem, magamba roskadva. Egy lány ült le a másik szélére, de nem érdekelte ki ül mellette vagy miért, saját magával volt elfoglalva, az idő most éppen kellemes volt. Az átlagnál kicsivel hidegebb, mint egy őszi reggel, de a párás levegőtől inkább tavaszinak mondható. Szóval elég volt egy széldzseki és egy felső felülről, alulról pedig a jól bevált farmer és egy tornacipő. Éreztem a vére folyamatos és szabályos lüktetését, kedvem támadt feltépni az ütőerét. A pad egy eldugott helyen volt, így nem kellett félnem, hogy lebukok, gyorsan közelebb ültem hozzá és belemélyesztettem a fogaimat szerencsétlen nyakába.
Írta: Lehetetlen Szerelem
1. fejezet
Katerina Petrova:
Mi történt velem? Annyi éve élek már élőhalottként, de valami megváltozott bennem. Már a gyilkolás sem okozott örömöt, a vér kicsattanó íze, ami életben tart. A nappal semmi ellenszenvem sem volt, sőt legszívesebben néha elmennék a tengerpartra napozni. Hála a gyűrűmnek, vagyis most már a nyakláncomnak, olyan nehéz elhinni, hogy halált kellett tettetnem és elhagyni a gyűrűm. Ezt az ékszert még Linett készítette nekem, ő boszorkány volt, de ennek már sok-sok éve. Mellékesen a nevem, az eredeti Katerina Petrova, régen bulgár voltam, de egy incidens miatt a családom kitagadott. Majd fel akart áldozni egy vámpír, a szertartásán, de inkább elmenekültem. A szervezetemben lévő vámpír vérrel öngyilkos lettem. Így lettem vámpír, akkor döntöttem el, inkább nevet váltok. Katherine Pierce lett belőlem, aki elvesztette a családját egy tűzeset során. Aztán került sor a megtervezett gyilkosságra. Menekülnöm kellett, akkor hagytam el a gyűrűm, most pedig vándorolok. Sosem maradtam sokáig egy helyen, de most mégis itt vagyok már két hete. Élvezem ezt a kisvárost, semmi nyüzsgés, nem fedeznék fel, hogy más vagyok. A városközponti motelben szálltam meg. A pultost megigéztem, hogy a legjobb helyet adja majdnem ingyen. Tetszett, ezért nem akartam teljesen kiszúrni vele. A ruhatáram többsége kihívó, de nem magát kellető. Egy nagyon határozott, de bosszúálló nő vagyok, bármit megteszek a célom elérése érdekében. Sok embernek ez imponál, de én csak a vérükre szomjazok. Lassan már kezdtem unni magam a szobámban. Valami társaságra vágytam vagy egy kis ételre, már nem tudom. Nem éreztem jól magam a bőrömben, sem a ruhámban. Pedig azelőtt ez volt a kedvencem. Át kell öltöznöm! Ez volt az első gondolatom. Felvettem egy V kivágású lila felsőt, ami takarta a dekoltázsom, rá a kedvenc bőrdzsekim. Egy fekete farmert húztam fel és a hosszú szárú, magas sarkú fekete csizmám. Ahogy kiléptem az ajtón, a velem szembeni ajtó is nyitódott. Azt hittem egyedül vagyok, szemben találtam magam egy férfivel, aki eléggé jóképűnek bizonyult. Belenéztem azokba a gyönyörű zöld szemekbe és rabul ejtettek. Hiába volt ember nem éreztem vágyat arra, hogy feltépjem az ütőerét és táplálkozzak belőle. Sőt ez az egész érdekesnek bizonyult, ahogy észrevettem ő sem jutott szóhoz, pedig most nem voltam kirívó. Teljesen hétköznapi... - Hello idegen! - mondtam, de folytatni nem tudtam. –Szia, szépségem! Egy ilyen nő mit keres egy lepukkant motelben? - kérdése kicsit meglepett, de mosolyra húzódott tőle a szám. - Magányt és nyugalmat. De már kezdem unni, nem tudsz egy jó helyet errefelé? - kérdeztem vissza, kis idő elteltével. - Még csak most érkeztem, de szívesen meghívlak egy italra, idefelé láttam egy jó kis kocsmát. - nem akartam kapcsolatba kerülni emberekkel, de ahogy kimondta ezt a mondatot nem tudtam vissza utasítani. - Majd ha ráérek, egyszer elmegyek. Bár úgy is unatkozok, menjünk. - elindultam kifelé, de csak szépen lassan a szokványos emberi tempónál lassabban. Nem akartam, hogy megtudja rólam az igazat. Vámpír vagyok, de most inkább lennék rendes, normális ember. Ahogy egymás mellett lépkedtünk néha-néha összeért a kezünk, de inkább zsebre vágtam. Az a kis hely tényleg nem volt messze és ahogy körbenéztem rájöttem voltam párszor már itt. Leültünk egy üres helyre, kissé feszült voltam ennyi ember társaságában. Nem akartam, hogy kinőjenek a szemfogaim és megváltozzon az arcom is. Dean-nek hívják, milyen szép név, de a vezetékneve eléggé ismerősnek hangzott. Mikor megemlítettem neki, egyből elterelte a témát. Szóval ő is titkol valamit előlem. Legalább meg nevetett, olyan régóta nem mosolyogtam már. Még jó, hogy a sör nem árt meg. Viszont ha Bourbon whisky-t innék vodkával keverve, az egy idő után már megüt. Segíteni akartam magamon, hátha van valami dolga, de mégsem. Így nem sokáig fogom bírni friss vér nélkül ennyi vérbank társaságában. Éppen láttam a WC felé menni egy lányt, több már nem kellett. - Bocsáss meg, mindjárt jövök. - mire ő kérdőn nézett és a szeméből szomorúság tükröződött. - Nyugi, visszajövök, nem hagylak itt! - mondtam neki és hirtelen közelebb hajoltam hozzá, és ahogy ő nemrég nyomtam egy puszit a kissé borostás arcára. Aztán sietősen elmentem a lány után. - Hello! Kérdezhetek valamit? - mire megfordult az áldozatom. - Persze, nyugodtan. - mosolygott rám. Kedvesnek tűnt, de nem érdekelt. Kitágultak a pupilláim és elkezdtem megigézni. - Nem érzel fájdalmat és mi sosem találkoztunk, senkit sem láttál. - mondtam, mire elismételte a szavaim. - Nem láttam semmit és mi sosem találkoztunk, nem érzek fájdalmat. - Helyes! - vigyorogtam el és az arcom átváltozott, szemfogaim kinőttek, amiket belemélyesztettem a nyakába. Elkezdtem szívni a vérét először lassan, aztán egyre gyorsabban, majd elengedtem. Megtöröltem a számat és jól lakottan vissza tértem Dean-hez. Végre nem kell aggódnom attól, hogy neki rontok. - Sokáig voltam távol? - kérdeztem tőle, miközben lehuppantam a mellette lévő székre. - Nem, nagyon gyors voltál. Valami baj történt? - kérdezte aggódva. - Semmi gond tényleg. Csak muszáj volt rendbe tennem magam. És te mit csináltál, míg nem voltam? - kérdeztem inkább vissza. - Csak próbáltam elvegyülni a helyiek között. - mondta végül. Észrevette a lányt és elkezdett kérdezősködni, aztán mikor visszakérdeztem inkább elterelte a témát. Valamit tudhat a vámpírokról, de ha tényleg így van, inkább lezárom. Kissé meglepődött a válaszomon, de folytatta, hátha be tud fűzni. Látszik, férfi logikával gondolkozik, ha nem sikerül elsőre tovább hajtja az áldozatát. Tényleg azt hiszi, ilyen dumával lekenyerezhet tetszett, ahogy próbálkozott, főleg a magabiztossága. Ezért találkozni akartam vele, de nem kívánkoztam az ágyába. Régen voltam férfival az igaz, de csak az öldöklésnek éltem és nem foglalkoztam a testi vágyakkal. Ha ő kérné, biztos mindent megtennék, hogy legyőzzem a vérszomjam. Vele tényleg igazán boldog lehetnék. Mellette igazi embernek érezhetném magam. De ez még rá ér először ki kell ismernem és meg tudni a titkát. Egy darabig mindketten csak ültünk a gondolatainkba merülve. Én zökkentem ki előbb a gondolataim transzából és felálltam a székből. - Köszönöm, a meghívást és a söröket is. - mondtam neki és közelebb hajoltam hozzá. - Majd még találkozunk. - suttogtam a fülébe majd lágyan a szájára tapasztottam az enyémet. Egyre hevesebbé vált a csókunk, majd hirtelen véget ért. Rá mosolyogtam és kellő nőiességgel kisétáltam a kocsmából. Nem hittem el mit tettem, ez már tényleg nem én vagyok. Egy embert csókolok meg, akit aztán el sem akarok engedni. Dean Winchester egy majdnem középkorú ember, szép nagy zöld szemekkel. Egyszerű, de mégis olyan megfejthetetlen. Ki kell derítenem mit, titkol előlem, mindent tudni akarok róla! De mindenekelőtt ennem kell egy kicsit, nehogy neki támadjak, valahogy az ő vérét nem kívánom annyira. Kezdem ténylegesen megkedvelni. Miközben ő járt a fejemben váltottam tempót, vámpír gyorsasággal a motelbe értem aztán a szobámba. Felvettem egy V kivágású fekete rövid ujjú topot, amiből kissé kilátszott a dekoltázsom. Fekete farmert magamon hagytam és a csizmám is. Aztán egy hirtelen ötlettel bementem a szemben lévő szobába. Az ajtó zárva volt, ezért a pultos férfihez mentem: - Hello. Tudnál nekem segíteni? - kérdeztem, bűbájos hangon, mire a srác felemelte a fejét és jól végig nézett rajtam. - Persze, mondjad cica. A szobádban kellene? - kérdezte, mire én csak felhúztam a szemöldököm majd ugyan úgy végig néztem rajta. - Köszi, de nem! Csak egy kulcsra van szükségem, a szemben lévő szobában lakik egy kedves ismerősöm. Megkért vigyek el neki egy pár dolgot. - mondtam ezer wattos mosollyal. - Tessék itt a kulcs! Ha bármi más kell, gyere hozzám. - még mindig próbálkozott, szegény ember. Az ajtó felé vettem az irányt, amikor egy másik férfi hangjára lettem figyelmes. Hirtelen megfordultam és a karjaiba ugrottam. - Szia, Nick! - köszöntem neki, mikor már nem szorítottam agyon. - Katerina? - kérdezett vissza mire én csak bólintottam és körbe forogtam előtte. Nick szőkés barna hajú és sárgás szemű vámpír volt, igazából előle menekültem, de utána megbeszéltük a dolgot és eléggé jóban lettünk. Ő egy ősi volt, egy eredeti vámpír. - Régen találkoztunk, milyen csinos vagy. - mondta miközben végig nézett rajtam ő is. Férfiak, az első mindig ugyan az nekik. - Igen, eléggé régen volt már és köszönöm. - mosolyogtam rá elégedetten. - És most, hogy hívnak, már Katherine Pierce lettél? - Látom nem felejtettél el, és figyeltél is. Ezt azért nem kellett volna. Egy ideig csak figyelt majd hirtelen a derekamnál fogva közelebb húzott magához. - Nagyon hiányoztál! Merre kószáltál egészen idáig? Azt hittem bele halok a hiányodba. - tényleg komolyan gondolta. - Nick te is hiányoztál, de nem emlékszel, Bekah megigézett... semmi érzelmem sincs irántad. - szomorúságot okoztam neki, húga miatt, aki elvette az érzéseim, ahogy megigézett, mert az ősiek képesek erre, féltékeny volt rám. - Éppen ezért jöttem egészen idáig. Meg tudjuk szüntetni a varázslatot. - örvendezett. - Hogyan? - ez kicsúszott a számon. - A szerelmünk segítségével. Na, jó kell hozzá egy boszorkány is, meg a véred. De csak pár csepp kell belőled kedvesem. - mondta kedvesen, nagyon sajnáltam, mert kezdtem megkedvelni Deant. De a vámpírom nem hagyott ezeken gondolkozni, megcsókolt. Hevesebben, mint bárki ebben az életben, de a hátam mögött állt Dean az emberem.
2. fejezet
Dean Winchester:
A nevem Dean Winchester, vámpír vadász vagyok. Kiskorom óta jártas vagyok a szakmában, úgy mondd, nálunk családi hagyománynak számít. Apáról fiúra száll, a családommal régóta nem tartom a kapcsolatot. Volt egy veszekedés köztünk, így inkább egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ebbe a poros kisvárosba jöttem, mert jeleket találtam vámpírokra. De ezek nem olyanok, mint az eddigiek, nem csonkítják meg áldozataikat, csak két pötty van azon a testrészen ahol megcsapolta áldozatát. A városközponti motelben szálltam meg, a pultos gyerek kicsit fura volt, de igazán nem foglalkoztam vele csak fizettem a hamis hitelkártyáimmal. Igen a hitelkártyám, hamis volt, de legalább van rajta pénz, de nem loptam. Tisztességes ember vagyok,a lopás nem az én műfajom. A kocsim egy 67-es Cheevy impala, öreg a kicsike, de még mindig jól repeszt. A hátizsákom leraktam az ágy végén lévő polcra, kissé tele volt mindenféle fegyverrel. Fa karók sorakoztak egymás mellett, fa golyókkal megtöltött pisztolyok és puskák. Pár szokványos bárd, kés és tőrt is tartogatott, ami mellett egy halott ember vére volt egy üvegcsében, a szokványos vámpírok ellen, csak az használ a legjobban. Leültem az ágy szélére és elővettem a feljegyzéseimet. A jelek szerint itt tanyázhat a közelben az a semmire kellő átok fajzat. A vámpírok általában csak éjszaka merészkednek elő. Na de most ne csak a munkámról beszéljünk. Egy szokványos ember vagyok bőrkabáttal, farmerrel és egy egyszerű pólóval. A nők terén sosem volt gondom, vonzom őket. Volt már részem jó pár édes éjszakában, utána pedig leléptem. Tovább kellett állnom, sosem fogok megállapodni, lázadó típus vagyok, de legbelül nagyon érzékeny. Ezt nem mutatom ki, kemény külső érző szívet takar, csábos mosollyal. Kiléptem az ajtón, hogy az emberekkel beszéljek, mit láttak furcsaságot. De ahogy megláttam őt, mindenről elfeledkeztem. A göndör haja gyönyörűen keretezte az arcát, nem volt túl kirívó a ruhája, de azért sokat láttatott kifinomult alakjából. Csak kibukott belőlem minden egyes szó, és elhívtam randira? Ahogy jött mellettem törékenynek bizonyult. Párszor összeért a kezünk, engem különösebben nem izgatott, de gondolom ő zavarba jött ezért zsebre vágta. Mellette végre egy szimpla embernek éreztem magam, nem pedig egy vadásznak, akit az éltet. Csak egy normális férfi voltam. Talán ha sosem tudja meg mi a munkám, együtt lehetünk. Megérkeztünk és leültünk egy üres asztalhoz. – Szóval, ha már így itt ülünk, és együtt iszogatunk. Szerintem nem leszek tapintatlan, ha megkérdezem, hogy hívnak? - kérdeztem tőle őszintén érdekelt, hogy hívják. - A nevem Katherine Pierce. - hangzott a válasz. Milyen érdekes neve van Katherine. - Értem szóval Kath. - Nem, csak Katherine. És téged hogy hívnak? - kérdezett, mielőtt bármit is szólhattam volna. De én akkor is Kath-nek fogom hívni, gondoltam elégedetten. - A nevem Dean, Dean Winchester. Amúgy meg én akkor is Kath-nek foglak hívni drága. - mondtam és az arcára nyomtam egy puszit. Nem tudom miért tettem ezt, de jól esett. - Ismerős ez a Winchester név, már hallottam valahol. - gondolkozott rajta. Oh, csak le ne bukjak előtte! - Nem tudom, én most hallom először a tiedét, de nagyon tetszik. Végre mosolyra húzódott az arca és beragyogta vele az egész termet és a szívem ettől dobbant egy nagyot. Miközben beszélgettünk hamar telt az idő és rendeltünk még pár kört. - Figyelj, ha van, valami programod nem kell velem lenned. - mondta mikor egy ideje csak néztük egymást. Mi van?!? Most el akar küldeni maga mellől? - Nincs semmi dolgom, azon kívül, hogy veled beszélgessek. - válaszoltam konkrétan. Nem akartam elmenni mellőle, ezért minden mást elhalasztottam miatta. Kicsit fura volt, ahogy visszatért, megváltozott, de az arca ugyan olyan fiatalnak és egyedinek tűnt. Kissé aggódtam miatta, mert valami aggasztotta, de ő inkább elterelte a témát, mint én nem olyan rég. Akkor lehet, hogy ő is titkol valamit, még ki kell derítenem mi az, bár ha megnézzük az ágyam minőségét már nem is érdekel, amit titkol. Ezen gondolkodtam, mikor egy lány jött ki a mosdó felől, akinek a nyakán volt két folt. Itt van a vámpír, meg kell találnom! - Amikor benn voltál a mosdóban nem vettél észre valamit? - kérdeztem. - nem, nem láttam semmit. Miért mi történt? - kérdeztem. - Csak láttam valamit, de nem fontos. Ma este mit csinálsz? - próbáltam inkább terelni a témát. - Még nem tudom, de biztos, hogy nem veled leszek. - ez a válasza kicsit meglepett. - Kár, pedig szívesen megismernélek még közelebbről. - eresztettem felé egy csábos mosolyt. De ő csak ki nevetett és megrázta a fejét, mire a göndör fürtjei össze visszalobogtak. Elképesztő látvány volt, megint elkezdett járni a fantáziám. - Nekem most mennem kell. - ez a mondat kiszakított a valóságból vissza. Miért kell elmenni-e, ne nem! Nem akarom, hogy távol legyen tőlem. - Nekem is van egy kis elintézni valóm. - mondtam neki közönyös módon, nem akartam, hogy megtudja az érzéseim. - Még... - Kath! - pont egyszerre akartunk megszólalni. - Mondd te előbb! - kértem rá. Várt egy kicsit, hátha újra mondom inkább én majd bele kezdett. - Persze nem olyan nagy az a motel. Meg ha nagyon félnél a szemben lévő szobában megtalálsz, üres az ágyam. - mondtam behízelgő hangon, milyen régen csajoztam már. Túlságosan elfoglalt a vadászat, az egész életem rá áldoztam mostanáig. Innentől fogva csak vele akarok lenni, de nem tehetem, vadásznom kell és utána. Nem akarom, hogy ő is áldozatul essen ennek a vérengző szörnyetegnek. Szükségem van rá, ő az én emberem, aki a társam lehetne, érzem. Hallottam, hogy beszél hozzám és tudtam válaszolnom kellene neki. Tudta, hogy nem fogok semmit mondani így közelebb hajolt hozzám. Megcsókolt, olyan puhán, hogy nem is nagyon tudtam mire vélni a dolgot. Hirtelen reflexből visszacsókoltam neki egyre hevesebben. Aztán ahogy jött olyan hirtelen abba is maradt, ő pedig rám mosolygott aztán nőiességét megmutatva kisétált a helyiségből. Katherine, milyen édes a csókja, el is felejtettem fizetnem kellene. Intettem a kocsmárosnak, aki az egyik pincérlányt oda küldte. - Szia, szépfiú! Nem kérsz még valamit? - kérdezte tőlem a fiatal hölgy, látszott rajta nincs senkije, aki szeretné. Illegette magát közben meg lejjebb húzta a felsőjét sejtelmesen. - Köszönöm, nem. - a pincér elment, de a számla mellett ott hagyott egy kisebb papírt, amin egy telefonszám volt. De nem foglalkoztam vele, leraktam a pénzt a mellékelt papírt egy férfinek adtam, aki még most is a lányt nézte nyáladzva. Aztán kimentem, hátha megtalálom drága kedvesem vagyis Kath-et. De hűlt helye volt, már réges régen. Kicsi kitérővel elindultam vissza a motelba, először egy játszótéren haladtam át, pár törpe embert fogócskázott. Anyák pedig csak ültek maguk elé meredve, ahogy az egyik, másik irányba fordult, nyakán két apró foltot láttam. A szívem hevesebb tempóra váltott, de nyugodt maradtam, nesztelen arccal oda léptem eléjük. - Jó napot hölgyeim! - köszöntem oda nekik illedelmesen, mire bólintottak. - Kérdezhetek öntől pár dolgot? - néztem arra a nőre, akin láttam a foltot. - Persze nyugodtan mondja, mit szeretne. - válaszolta a nő. - Nem vett észre valami furcsaságot, új embereket? - bele vágtam. - Párat láttam, csoportokban mászkálnak, de mást nem. Miért kérdezi? - valahogy kezdett vissza térni, szeme színe nem csak üveges tekintettel meredt rám. - Csak érdekelnek a város ügyei, én vagyok az új körzeti biztos. A nevem John Smith. - mondtam nekik. - Köszönöm válaszait, most mennem kell. - fejet hajtottam, majd mentem tovább a lakhelyem felé. Közben egyre csak Kathen és a vámpírokon járt az eszem, meg kell mentenem az embereket! Mikor már nem találtam más embert, aki a segítségemre lehetne, visszamentem a motelba. Amikor beértem a pultos srác a folyosó felé nézett merően. Beljebb léptem az épületbe és megláttam őt, egy másik férfi karjaiban. A férfi nem volt valami erős, legalábbis ránézésre, de ahogy ott álltak egymás karjaiban, szájuk összeért, valahogy belül a szívem megszakadt miatta. - Kath? - kérdezni is akartam tőle, hogy én értettem félre. Azt hittem kedvel és tetszek neki, de mégsem. Csak ott álltam és néztem, ahogy hirtelen szétrebbentek hangomra. A férfi testtartása megfeszült és nem engedte el a lányt. - Dean! - ahogy a nevemet mondta és rám nézett csillogtak a szemei, és a hangját boldogság járta át. - Szeretném neked bemutatni Nicket, ő egy nagyon régi jó barátom. - mondta az illetőre mutatva. - Azt látom! - morogtam az orrom alatt. A szobámhoz értem és a kulcsot kerestem, amikor megpillantottam Katherine-nél. - A kulcsom, megkaphatom? - már kezdett eluralkodni rajtam a harag. Csak a kezembe adta és egy szót mondott: - Sajnálom. Kinyitottam az ajtót aztán egy határozott mozdulattal bevágtam magam mögött. Ledobtam a kabátom, felnyitottam egy sört és lefeküdtem az ágyba. Pár sör után, már meguntam az ivást, inkább elővettem az egyik kedvenc bárdom, és azt kezdtem el élezni. Eldöntöttem ma este elmegyek vadászni, annyi vámpírt megölök, ahányat csak tudok. Nem érdekel, ha csak állatokat eszik, akkor is megölöm. Újra elővettem apám jegyzeteit, meg a sajátomét is, a kettőt össze kellett hasonlítani. 1957-ben pár hónapig voltak érdekes halálesetek, a szerencsétlen áldozatban egy csepp vér sem maradt. Majd ez megismétlődött kb. húsz évenként. De ezekben a modern időkben, már inkább csak két apró pötty volt a hullán, akiből eléggé sok vér hiányzott. Vannak olyanok, akik túlélték mindezt, de ha rákérdezett egy-egy vadász, mi történt vele. Az ember nem tudta mi tévő legyen, és csak azt mondta nem tudom. Éppen ezen, gondolkodtam, amikor veszekedés hallatszott át, a másik szobából, Nick és Kath voltak.
3. fejezet
Katherine Pier:
Megszólított erre Nick testtartása megváltozott és éreztem, ahogy megváltozik az arca. Gyorsan visszacsókoltam, nehogy megtámadja Deant. Inkább elkezdtem beszélni, nehogy a vámpír számon kérje bármiért. Bemutattam neki és egy jó barátnak hívtam. Az emberem szemében egy kis reményt láttam, a vámpíromból pedig sütött a szomorúság. Magamra haragítottam és észrevette nálam van a kulcsa. Valahogy csak annyit tudtam mondani neki, hogy sajnálom. Tényleg sajnáltam, hogy ezt látnia kellett, nem akartam megbántani, őt soha. Nick kinyitotta előttem az ajtót, de intettem neki menjen előre. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ha én megyek elől, ő átmegy Deanhez és megöli. Vámpírgyorsasággal felkapott az ölébe és bevitt, az ajtó nagyot csattant. Lerakott az ágyra és fölém magaslott, ajkát újra a számra tapasztotta, de eltoltam magamtól. - Beszélnünk kell! - jelentettem ki komolyan. - Persze drágám, meg kell beszélni a jövőnket. - olyan édesen mosolygott, nekem pedig össze szorult a szívem. - Nick, kérlek hallgass meg! Én úgy érzem ennyi év után, hogy nekünk már nincs jövőnk. Régen tényleg szerettelek, de most már nem tudom. Igazából nem tudom mit érzek irántatok. - fejem inkább lehajtottam. - Tudtam, ugye tetszik neked az-az ember. - felállt és már indulni akart. - Ne! Ne merészeld Nick! Maradj itt! - kiabáltam vele, hogy végre nyugodjon meg. Vámpírgyorsasággal elé álltam, biztosítva szavaim hangsúlyáról. - Állj félre! Téged nem akarlak bántani! - morogta nekem. - Nem, nem állok félre. Nick téged is szeretlek, de iránta is érzek valamit. Szeretlek! Ezt értsd meg kérlek! - kiabáltam vele még mindig. - Katerina én örökké szeretni foglak, amíg csak élek. De ne akard, hogy osztozzak valakivel rajtad. - mondta már nyugodtan, éppen válaszolni akartam, amikor közelebb jött. - Adok neked időt, hogy gondolkozhass, neked kell dönteni, kis vámpírom. - homlokon csókolt, majd elengedett és csak nézett. - Köszönöm. - mondtam neki és megcsókoltam. Tudatni akartam vele, nincs minden veszve, csak tisztáznom kell pár dolgot magamban. - De ha nem engem választasz, boldogtalan maradsz. - most megfenyegetett!? Éppen az előbb vallott szerelmet. Mire válaszolhattam volna, ő eltűnt. - Nick! - kiabáltam még utána és átmentem Deanhez bocsánatot kérni mindenért. Elmondtam neki mit érzek, megbeszéltünk mindent és tudni akartam mindent. Erre ő megcsókolt, ha ezt teszi persze, hogy válaszolok. Mint minden férfi ő is elfelejtett ép ésszel gondolkodni. Valahogy megszabadultunk az én felsőmtől is. Kész voltam neki oda adni magam, erre eltolt magától és azt mondja, ismerjük meg egymást jobban!? Már nem értem őt, egyszer azt mutatja, akar engem, mint nőt aztán meg kidob. Kopogtattam az ajtón, mert a pólóm nála maradt, az ajtó kinyílt. - A felsőm? - kérdeztem, miközben a kezemet nyújtottam. Végig nézett rajtam, majd berántott a szobába... újra.... Na jó, ha most is kiküld megigézem, hogy ne tegye. - Dean döntsd, már el mit akarsz!? - fakadt ki belőlem. - Téged, mindenestül, de csak apránként. - mondta miközben a szemembe nézett. Megtaláltam a földön a pólóm, észrevette, hogy fel akarom venni. Gyorsan lehajolt és oda adta. - Most van egy kis dolgom, de este látjuk egymást? - kérdezte tőlem. - Majd meglátjuk. - felvettem a ruhám és közel mentem hozzá. – Viszlát, talán este, Dean. - suttogtam neki és megcsókoltam lágyan. Visszamentem a szobámba, levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Felvettem egy kényelmes fekete tunikát és az elhagyhatatlan fekete csőfarmert. Most a változatosság kedvéért egy fekete magassarkú boka csizmát vettem fel. Neki vágtam az éjszakának egy kis vérért, ember vérre volt szükségem, mert már majdnem megtámadtam Deant. Nem sokáig kellett barangolnom, megláttam két fiatalt, akik éppen egy sikátor felé mentek. Több se kellett nekem, eléjük rohantam vámpírgyorsasággal. - Sziasztok, kérdezhetek valamit? - bájosan csevegtem. - Persze nyugodtan. - mondta a fiú. Én a lány felé fordultam, aki félénken csak bólogatott az előbb. - Nem láttál semmit, összevesztetek a barátoddal, így te haza mentél. Indulj! - miközben ezt mondtam kitágult a pupillám, meg vártam, míg halló távolságra kerül a lány és visszafordultam a fiúhoz. Az arcom megváltozott és kinőttek a szemfogaim. Neki rontottam és mohó kortyokkal táplálkoztam. Eléggé sokat ittam a véréből, amikor léptekre lettem figyelmes. Eldobtam a testet és a következő áldozatom felé fordultam, a vérszomj eluralkodott rajtam. A következő áldozatom erősnek és eléggé jóképűnek bizonyult és a vérének illata, nem is beszélve a szabályos lüktetésről. Ínycsiklandónak bizonyult, elindultam felé, de ő rám kiabált és ismerősnek tűnt. Próbáltam csak a hangra összpontosítani és sikerült! Dean állt velem szemben, ugyan olyan meglepődött volt, mint én. A pillantásom átsiklott a kezére, amiben egy karó volt. Morgás hagyta el a szám és a falnak nyomtam. - Mi vagy te? És mit akarsz tőlem? - hörögtem két morgás között. - Vadász, és olyanokra, mint te! Ilyen pokol járta szörnyeket gyilkolok. - mondta miközben kapkodta a levegőt. - Vagy inkább én öllek meg téged! Többet ne gyere a közelembe! - Nem... foglak.. bántani. - próbálta kimondani, de a szorításom egyre csak erősödött. - Nem akarlak megölni Katherine. Inkább elengedlek, hogy ne végezz velem. - Késő bánat, mivel tudod, mi vagyok meg kell halnod! Főleg, hogy egész idő alatt rám vadásztál! - Csak hiszed, én egy vámpírt kerestem, akit meg tudok ölni. Nem téged! - kiabált ő is már. Aztán mikor kizökkentem, fogta a fáját és belém döfte. Aztán valahonnan elő került még egy az már a lábamba döfte, mert az első a kezemnél talált el. A fájdalomtól megtántorodtam és még hátrébb léptem tőle. Nagy nehezen kihúztam először a lábamból, ezt messze hajítottam. A kezemben lévőt is kiszedtem nagy fájdalmak közepette és neki támadtam. A két fadarabbal próbáltuk egymást leszúrni, de folyton hárítások követték egymást, olyan volt mintha kardoznánk. Végre találtam rajta egy gyenge pontot, a felkarján megsértettem a bőrét. Élénk színű vér buggyant ki. - Kath fejezd be! Nem fogom elárulni a titkod és megölni sem! Mielőtt rám támadnál, inkább menj el. - tényleg azt hiszi ilyen könnyen feladom harc nélkül!? Amikor éppen nyerésre állok, nem fogok megfutamodni. Most már nem cicáztam vámpírgyorsasággal elé álltam és falnak nyomtam. A levegő megtelt azzal az édes illattal. Pont bele mélyesztettem volna az újra kinőtt szemfogaim, amikor a nyakamba döfte azt a fát, amivel bántani tud. Földre estem, most legyűrt a fájdalom és azt hittem itt a vég. Futó léptek majd motorzúgás volt az utolsó, amire emlékszem. Majd egy erős kéz megfogott és valami olyasmit mondott: - Minden rendben lesz Katerina. Most már veled vagyok! Amikor felébredtem, vagyis felriadtam, egy hatalmas francia ágy volt alattam. Körülöttem minden olyan álomszerűnek bizonyult. Egy-egy éjjeli szekrény volt az ágy mellett két oldalról. A szoba másik végében pedig egy óriás gardróbszekrény volt. A másik oldalt helyezkedett el egy ablak, amin fekete sötétítő függöny volt behúzva. Az ajtóban megpillantottam Nicket, ahogy nézett. Újra becsuktam a szemem és úgy hagytam, arra gondoltam, ha kinyitom a szemem, motel szobában fekszem, mellettem Deannel. De amikor kinyitottam, Nick ült az ágy szélén és aggódó szemekkel figyelt. Minden bevillant apránként, a veszekedés, majd utána lévő harcszerű valami. Aztán a fájdalom, amit a karó okozott. Közelebb húzódtam és szorosan átöleltem a megmentőm, könnyeim potyogtak. - Köszönöm Nick. Ha te nem jössz, talán lehet meg is halok... örökre. - az utolsó szót nagyon halkan mondtam ki, bízva abban, hogy sohasem fog meg történni. - Szóra sem érdekes. Katerina, már megmondtam szeretlek, érted még az életem is feláldoznám. Sajnos későn érkeztem és az a mocskos ember bántani tudott, de ha elkapom... - nem akartam, hogy befejezze és bántsa. Lehet, hogy ő bántott engem, de csak félre értés miatt, nem figyeltem rá eléggé. - Ne mondj semmit, csak ígérd meg, hogy mellettem leszel. - kérleltem rá. - Csak, miattad kedvesem. - még jobban magához húzott. Meg akartam nyugodni és érezni, hogy van, aki szeret egy olyan szörnyet, mint én. Hirtelen ötlettel, szembe fordultam vele és az ölébe ültem. Érezni akartam a testét miközben súrolja az enyémet. Követelően megcsókoltam és megszabadítottam a pólójától. Tudta mit akarok és ő sem ellenkezett. Levette az én felsőmet, aztán vámpírgyorsasággal az ágyra döntött. A csók csatánk kissé elhúzódott, de egyikünk sem bánta, régen voltunk együtt, ajkaink szétnyíltak, míg levettük egymásról a maradék ruhát. Aztán elmerültünk egymás testének elemzésében, nem tudtam megítélni hol kezdődik az ő vágya és hol ér véget az enyém kezdetével. Minden egybe fonódott, a lelkeink újra egymásra találtak... egy ideig...
Több mint egy hónapja, hogy itt vagyok Nickel az ő házában, vagyis azt hiszem az övé. Amióta történt a baleset ki sem enged az emberek közé, vagy zacskós vért ad, vagy néha-néha hívat embereket, akikből ehetek. Élveztem a semmit tevést, de untatott is, valami hiányzik az életemből. A vámpírom nagyon kedves tényleg szeret, de akkor miért álmodozok folyton másról. Ha ő nem tereli el a figyelmem, akkor csak Dean járt a fejemben, esténként elképzelem, mit csinál, merre van. Sőt néha még mikor együtt vagyunk, egy embert képzelek a helyébe. Rájöttem mi hiányzik, vagyis inkább ki, el kell mennem a motelba! – Nick! – kiáltottam el magam, de nem jött válasz és nem is jelent meg az ajtóban, mint mostanság mikor meghallotta a hangom. Szóval nincs itthon, akkor most kell mennem! Vámpírgyorsasággal kiverekedtem magam a hatalmas kúriából, ahogy körbe néztem, megpillantottam egy ismerős dolgot a távolba. Egy „Üdvözöljük Hell’s-ben” feliratú táblát, ebből az irányból jöttem én is kb. két hónapja, tudtam az utat a városba. Emberi szemmel láthatatlannak tűntem, olyan gyorsan szedtem a lábam, sőt csak a régi motelszobámban álltam meg. Az ágyon egy levél volt cirádás betűkkel… Dean írt pár sort, elment innen miattam, azt hiszi, haragszom rá. Ahogy még egyszer átfutottam a sorokat rájöttem, nem akar levadászni és talán szeret. Milyen ostoba voltam, én meg akartam őt ölni… Meg kellett találnom minél előbb! Ha jól emlékszem ezzel a motellel szemben található egy másik. Valami különleges erő folytán, tudtam oda kell mennem. A pultban egy kedves idősebb férfi állt. – Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte. – Jó napot! Egy férfit keresek, aki kb. egy hónapja él az egyik szobában. Meg tudná mondani a szoba számét? – kérdeztem kedvesen, bár a szívem ezerrel vert. – Van itt egy vendégünk, a 7es szobában. Ha jól tudom, benn tartózkodik. – mondta gondolkodva. – Szeretném meglepni, nem tudná oda adni a pótkulcsot? – a férfi csak bólintott és oda adta. Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a szobát, persze csak emberi tempóban. Az ajtó kinyílt abban a pillanatban, amikor a kulcsot elfordítottam. Velem szemben Dean állt kezében egy bárddal. Az agyam kikapcsolt, vámpírgyorsasággal kivettem a kezéből a fegyvert, eldobtam és megcsókoltam. Miután elengedett elkezdtünk beszélgetni és bevallottuk egymásnak az érzéseinket. Aztán olyan dologra kért, amit miatta, de csakis miatta megteszek. Sajtburger… nevettem újra. Szeretem őt és örök életemre szeretni fogom, amíg csak élek, de mindenekelőtt valamit el kell intéznem. El kell mondanom mindent Nicknek, hogyan is döntöttem. Nagyon sajnálom őt, de Dean életem szerelme, elmegyünk innen nagyon messze, csak ő és én. Amíg azon gondolkodtam mit mondjak a vámpíromnak, extra sebességre váltottam és csak a ház ajtajában álltam meg Nick előtt. – Életem, hol voltál? Aggódtam miattad! – jelentette ki és magához szorított majd megcsókolt. - Neked is szia! A városban voltam, beszélnünk kell! – közben elmentem mellette befelé a nappaliba. – Ugye nem találkoztál azzal az emberrel? – nem kellett válaszolnom, hiszen tudta. – Katerina hadd nézzelek, nem sérültél meg újra? – miközben ezt kérdezte körbe került kétszer villámgyorsasággal. – Nem sérültem meg! Nem bántott Nick és nem is fog! – rivalltam rá. – Többet nem mehetsz ki! – parancsolt rám. Ezen tényleg felkaptam a vizet, nem szabhatja, meg mit csinálok! – Ide figyelj Nicklaus! Te nekem nem szabod meg, kivel, hol, mikor, mit csinálok! Lehet, hogy régen sokat jelentettél számomra, de most másképp áll a helyzet. – szólni akart, de nem hagytam neki. – Nem, még nem fejeztem be! Most, hogy veled töltöttem ennyi időt rá kellett jönnöm szeretlek, de nem vagyok szerelmes. – még mindig kiabálva beszéltem vele, és amikor levegőt vettem megszólalt. – Katerina fejezd be! Nem vagyok kíváncsi a hisztidre. Elegem van abból, hogy döntésképtelen vagy! Nem érdekel mire jutottál, csak az számít szeretlek és ha kell megbűvöllek, hogy te is engem! – kiabált és lefogott. – Nem, nem engedem, elég volt egyszer elviselnem a kínt, amit a húgod okozott! Szerettelek, de most Deant szeretem, és ne merészeld bántani! – ez volt az utolsó, amit mondtam, mert a vitánkat megzavarta valaki. – Hagyjad Nick semmit se változott. Ugyan az-az önimádó, embertelen lény aki volt. – jelentette ki a hang tulajdonosa. A vámpírom megfordult és szóra nyitotta a száját, de megelőztem. A vendégét, legközelebbi falnak nyomtam. – Valamit mindig elfelejtesz Rebekah, hiába te vagy az erősebb, én rendelkezem egy tőrrel azok közül. Ha nem akarod a szívedbe, akkor fékezd a nyelved. – fenyegettem meg. Vámpírgyorsasággal megcsókoltam Nicket. – Emlékezz így rám. – suttogtam neki és már el is tűntem.
4. fejezet
Dean Williams:
A veszekedés abba maradt, semmit sem hallottam, mintha már csak egyesül lenne valaki odaát. Az ajtóm felől kopogásra lettem figyelmes. Gyorsan el kell tüntetni az összes fegyvert. Bedobáltam mindent az ágy alá és megnyitottam, a zuhanyt. Gyorsan levetkőztem felülről, mintha fürödni készülnék. Kinyitottam az ajtót és Katherine állt velem szemben, meglepett képpel az arcán. - Hello, miben segíthetek? Csak nem elhagyott a régi jó barátod? - kérdeztem eléggé gonosz módon. - Csak, megakartam veled beszélni, az egész jelenetet. - nem tudtam mire vélni az egész helyzetet, nem is beszélve a viselkedéséről. - Hallgatlak! - morogtam. - Bemehetek? - kérdezett rá, mire én csak bólintottam és félre álltam az ajtóból. Ő bejött én pedig becsuktam mögöttünk a szobaajtót. - Akkor kezdj hozzá. - Figyelj, először is nagyon sajnálom. Komolyan, ezt nem akartam, hogy lássad. Nick és én régen együtt voltunk, de most nem. Vagyis nem tudom, tudom neked úgy tűnt együtt vagyunk. - Igen eléggé úgy vettem észre, olyan jól egymásra találtatok a folyosón. - Érzek valamit iránta, de van valaki más is. Esélyt akarok adni mindkettőtöknek. - mondta szemérmesen és zavarában lehajtotta a fejét. - Szóval akkor nekem is van esélyem nálad? - kérdeztem, mert újra hallani akartam tőle. Igen, mert azt hiszem megérdemelsz ennyit. - Akkor, mit szeretnél tudni rólam? - Mindent. - mondta már lelkesen. Valahogy, úgy éreztem a szavak helyett inkább, érzéseket mutatok neki. Közelebb húztam magamhoz a derekánál fogva, hogy még az a kis távolság is eltűnjön közülünk. Az állánál fogva felemeltem a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem kellett sokáig várnom egyre közelebb hajolt hozzám, hogy elérje a számat, de fél centivel előtte megállt. Éreztük egymás leheletét, pár pillanatig egyikünk sem mozdult. Megfogtam a tarkójánál és magamhoz húztam, az ő szája és az enyém is szétnyílt. A csókunk egyre hevesebb és fesztelenebb lett, nem tehettem róla, de az egyik kezemmel megfogtam a pólója alját és felfelé toltam. Egy kicsit megmozdult, hogy könnyebben hozzá férjek a felsőjéhez, másik kezemmel elengedtem a tarkóját és két kézzel vetkőztettem. Elváltak ajkaink egymástól, hogy fején s át tudjam húzni az anyagot. Lihegve néztünk egymásra, majd ő letámadta újra a szám. Nehezen, de eltoltam magamtól. - Kath, gyönyörű vagy, de azt akarom, ismerjük meg jobban egymást. - megcsókoltam és kinyitottam az ajtót: - Még este megkereslek. - nem szólt semmit csak kiment. Miután kiküldtem a szobából, kopogtatott és a pólóját kérte. Nem akartam bárki így lássa, ezért behúztam a szobámba. Erre ő mérges lett felhúzta magát, olyan gyönyörű volt így. Mit akarok? Most ezt komolyan megkérdezte, persze, hogy őt. Látni akartam, de ő azt mondta talán. Mennyire cseles és vonzó. Tudtam, hogy sejt valamit a munkámmal kapcsolatban. Minél előbb végzek a vámpírral, annál előbb lehetek vele, végre. Most már tényleg elindultam tusolni, gyorsan kész lettem, nem volt kedvem zuhany alatt állni órákig, főleg nem egyedül. Miután kész voltam felvettem egy másik pólót, kissé feszült, de nem érdekelt. Visszavettem a farmerom és a bőrkabátom. Neki vágtam az éjszakának, valakinek le kell győzni a szörnyeket is. A jeleket követtem és beszéltem pár emberrel. A legtöbbnek üveges tekintete volt, a kérdéseimre, nem igazán tudtak válaszolni, mintha kitörölték volna az emlékeiket. Tudomásom szerint az új vámpírok a napon is tudnak mászkálni, egy szer segítségével. Ha a sejtésem be igazolódik Kath is egy közülük, az arca néha megváltozik. Velem szembe jött egy lány éppen sírt, de a szeme üveges volt. - Hello, honnan jöttél most? - nem akartam kerülgetni, egyből a lényegre tértem. - A barátomtól, arról... - mondta sírva és tovább is ment, de a kezével a sikátor felé mutatott. Halk, de gyors léptekkel oda mentem, mikor már közel voltam, hallottam a fiú könyörgését. Megálltam a bejáratnál, a nő éppen eldobta a fiút, aki csak arra volt képes, hogy odébb vonszolja magát. A nő, aki egy vámpír volt, hallotta, hogy ott vagyok, kajának nézett és megfordult. Ő volt az, akiről pár perccel előbb még fantáziáltam és felém indult, fejét veszetten. Őt nem fogom bántani bármi is, ha nem is ember. - Ne Katherine! Én vagyok az Dean! Ha megharapsz bántani foglak! - kiabáltam vele, hátha magához tér, és sikerült kizökkentetnem a morgásból. Végre valahára emberi szemekkel meredt rám, a meglepetés kölcsönösnek bizonyult. Tényleg vámpír volt és a véremre szomjazott egész lényében. Őt a vér iránti vágy éltette, soha nem is érzett emberséget. A mi kis beszélgetésünk eléggé rosszul végződött. Egymással kiabáltunk ő megsértette a kezem és én meg a nyakába vágtam a karóm. Hogy lehettem ennyire hiszékeny? Ezért nincs egy vadásznak se senkije. Ha van azzal is csak a baj van… - A rohadt életbe! – kiáltottam el magam, miközben már majdnem a motelhoz értem kocsival. Minél előbb mindent össze kell szednem. Berontottam az ajtón egyenesen a szobámba. Az ágy alól minden egyes fegyvert elő halásztam. A táskámat is elővettem, bár az így is elől volt, mindent bele pakoltam és a könyvet, amik igazából csak jegyzetek könyv formájában. A kabátom belső zsebébe rejtettem. Még egyszer körbe néztem és mielőtt elmentem volna, írtam pár sort Kahtnek, talán megérdemli az emberi része, ha még megvan neki. Találtam egy papírt és tollat is, rákarcoltam pár sort.
„ Katherine! Tudom most haragszol rám és meg is értem. Talán látni sem akarst már többet, főleg nem azért, mert megtudtad, hogy a fajtádra vadászom. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. Én szerettem volna elmondani idővel, de erre nem volt lehetőségem. Többet már nem is lesz szerintem. Ha akarsz, megkeresel, nem leszek messze. Remélem még lesz alkalmunk találkozni, de nem úgy, mint ma este. Nagyon kedvellek, remélem, nem akarsz majd levadászni, mert én téged nem. Legközelebbi viszont látásra….
Dean”
Valahogy már nem volt itt több keresnivalóm. Mielőtt elmentem volna, leraktam a szobájába az ágyára a papirost. Beraktam a csomagom a kocsi csomagtartójába, aztán bezártam. Már indítottam a motort és elhajtottam, el a végtelenbe, na jó csak a város másik felére inkább. Az első hétben folyton vándoroltam a motelek között, hátha Kath „régi jó barátja” Nick meg akar ölni, mivel teljesen biztos voltam benne, hogy ő is vámpír. Aztán meguntam az egészet és a régi motellel szemben lévőbe telepedtem le, vagyis ott voltam. Minden egyes nap keresgéltem vámpírok után, egy pár éjszaka le öltem egyet kettőt, de eltűntek… A véres bárdom tisztítottam, amikor zajra lettem figyelmes, valaki ki akarta nyitni az ajtót. Leraktam a kendőt és megálltam az ajtóval szemben, támadásra készen. Ahogy kinyílt az ajtó valaki beszáguldozott rajta, szó szerint. A fegyvert kivette a kezemből és eldobta messze tőlem. Még észhez sem tértem, amikor már ugyan az a valaki csókolt. Felismertem őt és a száját, visszacsókoltam, de aztán eltoltam magamtól, ő állt velem szemben csillogó szemekkel. – Katherine! Te meg mit keresel itt? Ugye nem akarsz megölni? – reméltem azt válaszolja, hogy nem. – Dean? Téged kerestelek és nem, nem akarlak megölni. Egészen idáig, ebben az egy hónapban Nickel voltam és hiányzott valami, vagyis valaki. Rá kellett jönnöm, hogy vele sosem leszek olyan boldog, mint mással. Még ha minden egyes nap meg kell majd küzdenem a szerelmemért vállalom ezt. – folytatni akarta, de megszakítottam a monológját. – Vállalom a küzdelmet, mert én is szeretlek. – mondtam ki helyette. – Dean én… - nem tudta kimondani, de nem is kellett neki. Közelebb mentem hozzá és szorosan magamhoz szorítottam. – Köszönöm. – suttogta nekem, én pedig megcsókoltam. – Kath, és most mi lesz? Úgy értve, hogy te vámpír vagy én meg ember és te a véremre szomjazol, akarva akaratlan. – kérdeztem tőle. – Majd csak megoldjuk valahogy, nem akarom kiszívni a véred. Dean szeretlek! – mondta és megcsókoltuk egymást. A karjaimban tartottam végre, akit szeretek, tudom mennyire nehéz ez neki. – Katherine, szeretnék kérni tőled valamit. – mondtam neki mikor elengedtem. – Érted mindent megteszek, ahogy csak tudok. – válaszolta, de láttam rajta fél a kérésemtől. – Kérlek, ne ölj több embert. Azt nem kérem, hogy szokjál le a vérről, mert az olyan lenne, mintha én nem ehetnék több sajtburgert. – mondtam neki nevetve. – Miattad megpróbálom és igazad van, nem tudnék leszokni a vérről. – nevetett újra, megcsókoltam és ő visszacsókolt, majd eszébe jutott valami. – Nick, teljesen elfeledkeztem róla! Dean sajnálom, de most mennem kell. Este vissza jövök és elmegyünk innen nagyon messze. – mondta, én bólintottam ő pedig megcsókolt boldogan és elfutott.
5. fejezet
Nicklaus Evans:
Katerina megjött és számon kértem, de mindegy is volt, hiszen láttam rajta, hogy azzal volt. Elkezdtem kiabálni vele, mire ő felhúzta magát és elkezdett kiabálni. Mindent elmondott, ami eszébe jutott és nem engedte, hogy szóljak. Nekem is elegem lett, mikor levegőt vett belé fojtottam a többit, lefogtam. Megfenyegettem, de éppen akkor jött meg Rebekah és elmondta a szerelmemet megint mindennek. Megfordultam és kiakartam oktatni, de Katerina neki esett és megfenyegette, nem is tudtam van nála egy tőr az ötből. Még utoljára megcsókolt és eltűnt, most már végleg. – Üdvözöllek drága húgocskám! Mi szél hozott szerény hajlékomba? – kérdeztem iróniával. – Szia, Nick. Csak meg akartalak látogatni, de látom megzavartalak. Bocsánat… - mondta mosolyogva és lesunyta a fejét. – Nem kell bocsánatot kérned. Egy feladatot akarok adni neked. De gyilkolnod nem szabad, vagyis csak egy valakit nem bánthatsz. – jelentettem ki komolyan. – Hadd találjam ki Katerina-t nem bánthatom, sajnos. De kit kell megölnöm? Vagy csak figyelnem kell egy embert? – kérdezett rá konkrétan. Csak a fejemet ingattam vigyorogva. – Drága kis testvérem, látom te sem hazudtolod meg a családod… Tényleg a többiek, hogy vannak? – kérdeztem terelve a témát. – Biztosan megvannak, egyikőjükkel sem beszéltem már évek óta. Térjünk a lényegre Klaus, ha nem mondod, meg mit akarsz akkor én menetem is. – kissé hisztis volt a kicsike. – Jól van! Nyugodj meg és hallgass végig. Katerina nem olyan, mint ahogy te hiszed. Ha megunja azt az embert vagy valami baleset történik vele, akkor visszajön hozzám. Megadom neked a lehetőséget, hogy kiszúrj Katerina-val és legyen valakid. Ha pedig nem tetszik az ember, akkor megölheted. Ha jól emlékszem Dean Williams-nek hívják. – meséltem neki, de egy fontos részletet kihagytam. Reméltem nem ismeri a Williams-eket, sem a hírüket, állítólag jó vadászok. – Dean, eléggé érdekes neve van. Majd még meg látom, mit teszek vele. – Jól van, de először csak kövesd őket. Van egy olyan érzésem elakarják hagyni a várost, az emberrel megy Kath is. Rebekah úgy vigyázz, én tényleg szeretem őt. Ha más lehetőség nincs, add vissza neki az érzéseit irántam. – ez nem is parancs volt inkább már kérés. – Jól van Nick. Te vagy az egyetlen testvérem. Mindent megteszek érted. – mondta és megölelt. – Szia, majd még értesítelek az információkról. – mondta és elment vámpírgyorsasággal.
Katherine Pier:
Visszaszaladtam a motelba ahol előzőleg laktam, gyorsan összeszedtem a holmim és átmentem Deanhez. – Hé, szia! Készen vagy? – kérdeztem újra boldogan. – Szia, persze! Tőlem mehetünk, de látom, már csak a kocsiba kell pakolni. – mondta vigyorogva. – Dean mielőtt elmegyünk, és mindent újra kezdünk, el kell mondanom valamit. – mondtam és leültem az ágyra, majd megpaskoltam mellettem a helyet. – Ha jól sejtem a vámpírról szeretnél velem beszélni. – leült, de még nem fejezte be. – Kath, a múltad nem érdekel és hiába az vagy ami, én, szeretlek. – mondta és megcsókolt. Ez a csók nem olyan volt, mint eddig csak megértő és szerető. – Köszönöm. Ugye voltam Nicknél és eléggé összevesztünk. Éppen meg akart igézni, hogy csak őt szeressem, amikor betoppant a húga. Ő, mint mindig, csak elmondott mindennek, erre én a falnak nyomtam és megfenyegettem. Aztán mielőtt elmentem megcsókoltam Nicklaust. – mondtam és lesunytam a fejem. – Ezt akartad elmondani? Kath mi még nem vagyunk együtt így nem haragszom. Mostantól új lappal indítunk, elfelejtjük a vámpírokat. Persze csak őket, olyan szinten, hogy nem foglalkozunk velük. – próbált ezzel vigasztalni. – Még nem mondtam el mindent. – Miről nem tudok, titokban leszbikus vagy? – kérdezte nevetve. – Igen, vagyis nem! Mi? – kérdeztem vissza aztán rájöttem és elnevettem magam. – Nem, nem vagyok az. Van nálam egy karó, amit az ősök ellen tudok használni. Csak öt darab van belőle a világon és csak akkor használ, ha bennük hagyod. De nem akár milyen karó, fehér tölgy. – mondtam. – Hm, ezt tényleg nem rossz tudni. Kath akkor indulhatunk? – kérdezte tőlem, miközben felvette a táskáinkat és elindult kifelé. – Igen, gyorsan tűnjünk el innen örökre. – mondtam és vámpírgyorsasággal mellé kerültem, majd átkaroltam a kezét. Mindig is boldogan akartam élni, kiértünk a kocsijához… hm, nem rossz. Amikor felnyitotta csomagtartót meglepődtem, tele volt fegyverekkel. – Ő Dean, itt, hogy fognak elférni a cuccaink? – kérdeztem meg még mindig tátott szájjal. – Várj egy percet és megmutatom. – lecsukott egy részt a csomagtartón és egyből, volt benne hely. Mire kimondta én is rájöttem. – Titkos rekeszes, hogy ne vegyék észre. Bedobta az utazó táskákat és lecsukta a tetejét, az anyósüléshez jött és kinyitotta az ajtót én pedig beszálltam. Milyen udvarias… átment az ő felére és már indította a motort, amikor az utca végében megláttam Rebekaht.
6. fejezet
Katherine Pier:
Megkértem álljunk meg a kórháznál vér utánpótlás miatt. Egy darabig eltartott, de megtaláltam. Siettem vissza hozzá, ahogy csak tudtam. Pár perc után megbeszéltük Las Vegasba megyünk. Kellene egy kis pénz, legalábbis szerintem. Amikor kiértünk a városból, ő is látta a fekete cabriot. Gondolom nem akart szólni, de én tudtam Rebekah az. Kell valami alibi, hogy felhívjam Nicket, nem akarok hazudni Deannek. Elővettem a telefonom és tárcsáztam. Pár csörgés után felvette mellettem a barátom pedig kérdőn nézett. – Gondoltam, hogy nem bírod sokáig nélkülem. – hangzott köszönés helyett a mondat. – Nick merre van a húgod? – kérdeztem mire a fiúm még szomorúbb lett aztán érdeklődő. – Nem tudom. Nem beszéltem vele már egy órája. Miért? – kérdezett mintha nem tudná. – Tudom, hogy utánam küldted, hívd vissza, vagy megölöm! – fenyegettem meg és kinyomtam a telefont. – Kath… - kezdte volna, de nem tudott mit mondani. – Szerintem Bekah követ engem, vagyis minket. – Az a fekete kocsi az övé? – kérdezte meg. – Van egy olyan érzésem, igen. – próbáltam mondani még valamit, de megszólalt egy telefon. Dean elkezdte tapogatni a zsebeit, majd elővette a kinyitható telefonját. A kijelzőn egy név szerepelt „ Sammy”. Nem akartam hallgatózni, de szuper érzékeny a hallásom. Egy hasonló hangú férfi volt, talán pár évvel fiatalabb. Valami munkáról volt szó és az apjukról. Szóval Sam, Dean öccse lehet ezen, gondolkodtam, mikor felém fordult. – Kath, nem baj, ha változtatunk kicsit az úti célon? – kérdezte aggódva. – Nem, persze. De mi a baj? Sammy az öcséd? – kérdeztem egyszerre. – Igen ő az öcsém, és eléggé nagy bajban van. Vagyis nem ő hanem az apám. Elvileg van egy fészek nem messze innen, akik elkapták őt. – mondta már gondolkodva. – Fészek? Úgy érted egy vámpír fészek, még a réfiekből? – kérdeztem már izgulva. – Igen, a neve Draken ő volt az első, ebből a fajtából. – mondta. – Dean tudom, sok dolog szól ellenünk, de tudok segíteni! – makacskodtam. – Ha Sam megtudja mi vagy, megöl! – Nem tud! Viszont én meg tudom ölni Drakent, belopózok közéjük és a fészekből támadok. Én nappal is erős maradok. Hány napra van innen a hely? – kérdeztem. – Csak három és fél óra. – mondta és még jobban a gázba taposott. – De Kath, Sammy nem tudhatja meg mi vagy! Add a mobilod, visszahívom! – kivettem a zsebéből és tárcsáztam a számot. – Dean hol vagy már? - Dean vezet nemsokára ott vagyunk. Kath vagyok és tudok segíteni! – mondtam neki komolyan. – Ezt majd még megbeszéljük, siessetek! – parancsolta és letette. Megittam az összes vért és elmagyaráztam Deannek miért csinálom ezt az egészet. Találkoztam Samel nem nézett ki rosszul, de nem az én esetem. A beszélgetésem vel is majdnem veszekedésbe fajult, de mellettem volt az emberem. Rávettem őt, hadd mutassam meg Samnek, mire vagyok képes. Láttam a kezében kést, de hallgatott a bátyára. – Mielőtt még megölnél, nyugi nem harapok! – mondtam egy ezer wattos mosoly kíséretében. – Szóval mi a terv? – kérdeztem meg gyorsan mielőtt Sam bármit mondhatott volna. – Sam, még ezt megbeszéljük! – mondta Dean rám nézve. A kocsiba ment két térképért. – Oké itt egy rajz, a helyről. Valószínű apát itt, tartják fogva. – mutatott egy délebbi pontra, ami eléggé eldugott volt. – Szóval innen kell kihoznom őt. – jegyeztem meg a helyet. – Igen, csak meg ne tudják, a tervünk. – helyeselt Sam. – Mikor induljak? – kérdeztem Deanra nézve. – Sötétedéskor menj a kapu elé és várd ott őket. De nagyon vigyázz magadra. – mondta nekem és megcsókolt. – Vigyázni fogok! – visszacsókoltam, de el is engedtem. – De kérlek, adjatok nekem két napot! – néztem rá kiskutya szemekkel. – Két nap? Minek? Ha annyira jó vagy el tudod intézni hamarabb is. – mondta az első kérdést Dean aztán Sam csipkelődése. – Igen két nap szerelmem. Sam, azért kell két nap, mert be kell épülnöm és elnyerni Draken bizalmát. – válaszoltam nekik. – Csak át ne állj a szörnyek mellé, hiszen te is az vagy! – Sam fércelődése most fájt. Dean látta ez szíven ütött és megölelt, majd mérgesen az öcsére nézett. – Sam, bármit mondasz, én hiszek benne! Beszélnünk kell drágám. – mondta nekem. – Sam, majd még találkozunk, úgy két nap múlva. – mondtam neki és elindultam az impalához. – Katherine ne vegyél komolyan, kedvellek ám! – kiabálta utánam Sam. – Bocsánat, hogy az öcsém így bánik veled, majd beszélek vele. – Most ne beszéljünk róla, veled akarok lenni. – a szája elé raktam az ujjam. Beültünk az autóba és megcsókolt, majd eldöntött az ülésekben. Visszacsókoltam és csak vele akartam lenni, tudtam mit akar, hiszen én is azt, vagyis őt. Pár óra múlva már egy pléd alatt feküdtem a meztelen mellkasán. – Dean szeretlek. – mondtam miközben ő a hátamat simogatta. – Én is, de nem akarom, hogy bajod essen. Mindenről értesíts majd, jó? – kérdezte tőlem. Felnéztem rá és válaszoltam. – Megígérem, de mindent meg fogok tenni azért, hogy kihozzam apátokat és megöljem Drakent. – aztán megcsókoltam.
Dean Williams:
Kath visszajött és boldogan kérdezte mehetünk, már elegem volt ebből a helyből nekem is. Mielőtt elindultunk elmesélte mi történt, megértettem és nem voltam rá mérges. De mostantól minden meg fog változni remélem, miatta nem kell lemondanom a munkámról. Kissé kiakadt a csomagtartón, de mindent megoldottam és még az ajtót is kinyitottam neki. Aztán beindítottam a motort és elindultunk kifelé a városból. – Várj egy kicsit, álljunk meg a kórháznál! Ha azt akarod, ne emberből egyek akkor megállunk! – jelentette ki komolyan. – Oké, ha már erre kértelek. Csak kérlek vigyázz magadra és siess. – mondtam neki kedvesen. Elfordultam a másik irányba és a kórház előtt parkoltam le. Kath amilyen gyorsan csak tudott berohant a kórházba, csak egy elmosódó csíkot láttam belőle. Már öt perce vártam rá és AC/DC-t hallgattam, hogy ne unatkozzak annyira. Nem kellett tovább üldögélnem beszállt az autóba az ölében jó pár zacskó vérrel. – Bocsánat, de nem tudtam meddig leszünk el, fő a biztonság. Még egyszer bocsánat, hogy ennyit voltam távol, csak nem találtam a vértasakokat, úgy elrejtették. – mondta, mintha csak egy ruháról lenne szó. – Semmi baj, akkor most már mehetünk? – a kérdésre a válasz csak bólogatás volt, így megint kérdeztem. – Hová menjünk? – Csak el innen jó messze, például Vegasba! Ahhoz mit szólsz? – kérdezte boldogan. – Az eléggé messze van innen, ha többször megállunk, akkor is öt napnál több lesz. Meg neked is kell vér, ha ilyen tempóban fogyasztod. – mondtam neki, miközben ránéztem. Már a fél zacskó vért kiitta, kissé féltem. – Nyugi, minden rendben lesz csak ma még nem ettem. – mondta és mosolygott, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. – Oké akkor talán kibírjuk, ha jól számolom minimum tíz nap. Így is benne vagy? – kérdeztem rá még egyszer. Rám nézett és gondolkozott, már azt hittem meg fog hátrálni, de akkor megszólalt. – Dean, te döntöd el mi legyen. Te vagy a sofőr, de szerintem jó időtöltés lenne, és nem kell rögtön oda mennünk. Csak utazgassunk, te meg én! – mondta nekem és a kezembe kulcsolta a sajátját. – Akkor irány Vegas! – kiáltottam el magam, igazi férfi módjára. Kath boldogan felnevetett és már el is hagytuk a várost. Mögöttem jött egy másik kocsi, de nem akartam megrémíteni őt, ezért nem szóltam. Azt hiszem, ebből még lehet más bajunk is, de ha egy vámpír követ, akkor megölöm elsőre. Felhívta Nicket és számon kérte, a húga miatt. Az persze mindent letagadott, utána hívott Sam. Apáékkal nagy slamasztikába kerültek, a valaha látott legrégibb fészekre bukkantak. Egy vámpírfészekre. Kath meggyőzött, hogy ő is segíthessen és már beszélt is az öcsémmel. A számomra két legfontosabb lehet, megöli egymást, de nem akarom ezt. Kath feltépett egy zacskó vért és nagy kortyokkal itta. . Ő nem kéne hagyni az útra? – kérdeztem félve. – Ha azt akarod, hogy letépjen Draken fejét, akkor nem. Erőre van szükségem, hogy nyerjek. – mondta és most már egyszerre kettő zacskóból csinálta. – Jó, csak nehogy belém kóstolj, mert hát lehet, nem lenne jó vége. – Nyugi arra vigyázok, ezért iszok csak zacskósat, bár már nincs sok. Egyre közelebb kerültünk az Illinois melletti kisvárosba. Ha jól tudom Moonlight-nak hívják. Remélem, a kicsikém nem szenvedi meg ezt a gyors iramot, a mindenem ez a kocsi. Az út szélén állt egy sötétkék terepjáró, apa és Sam használták ezt közösen. Az elejének támaszkodva várt minket a kis öcsém, akihez oda mentünk. – Héj hello! Samuel Williams ő itt Katherine Pier, az én barátnőm. – mondtam egymásra mutatva. – Szia, Sam! Olyan jól nézel ki, mint a hangod. – mondta neki Kath. – Szia, eszméletlen jól nézel ki. – közel ment hozzá és megölelte. – Vigyázz Sammy, mert az életem tartod a kezedben. Nehogy lecsapd a kezemről. – mondtam mosolyogva, közben Katherine visszajött mellém és átkaroltuk egymást. – Oké, szóval Katherine, hogy tud nekünk segíteni? – kérdezte rátérve a lényegre. – Beépülök hozzájuk! Tetszeni fogok Drakennek. – mondta ki határozottan, a barátnőm. – Nem hiszem, hogy sikerülne, csak beléd enne, aztán átváltoztatna szörnyeteggé. – válaszolta Sam. Úgy éreztem ez a beszélgetés kezd vitába torkollani. – Sam és Kath! Fejezzétek már be! Ha bajba kerül Kath, akkor segítünk rajta. Hadd próbálja meg, szerintem jó vadász lesz belőle. – parancsoltam rájuk. – Dean, ha annyira félted, miért akarod kockázatnak kitenni? – Mert tudja, mire vagyok képes, veled ellentétben. – Kath kezdett ideges lenni és támadó pozícióba lépni. Megfogtam a kezét és visszahúztam még inkább. A fejemben megszólalt a hangja. „Hagyjad Dean, ha nagyon meg ijedne, kitörlöm az emlékeit erről.” Valahogy hittem neki, így elengedtem ő pedig a maga gyorsaságával Sam elé került. – Erősebb vagyok még nálad is! – mondta Kath, mire Sam kezében a kés megjelent. Rám nézett, én pedig megráztam a fejem. A tervünk előre láthatólag jól fog sikerülni, csak Sam fogadta rossz néven, hogy micsoda Katherine. Az első találkozásuk nem volt túl kellemes egyikőjüknek sem. Hajnal előtt még beszélgettünk egy keveset, tényleg féltem, de bízom benne. Felöltöztünk és csak pihentünk együtt a kocsi hátsó ülésein. – Fél óra és nem látlak. – mondta nekem, de a hangjában tenni akarás vízhangzott. – Két nap múlva, ha már minden rendben lesz, elmegyünk Vegasba. – próbáltam jobb kedvre deríteni. – Csak legyünk túl mindenen. De most mennem kell. – mondta nekem. Kiszálltunk a kocsiból, adott egy csókot, intett Samnek és már el is tűnt a lemenő nap fényében. – Hogy lehetsz ekkora pöcs? – kérdezte tőlem, miközben felém jött. – Szia Sammy. Nem tudom, mire gondolsz. – mondtam neki hanyagul. – Konkrétan Katherinere gondolok. Dean, ne tévesszen meg a szexis külső, ő egy vámpír, aki bármikor képes ölni megbánás nélkül! –emelte fel a hangját. – Nem, ő tudja magát kontrollálni. Ha egy vérengző szörny lenne, már rég feltépte volna a torkom! – mondtam emelt hangon. – Ha mégis meg teszi, én leszek az első, aki megöli. – fenyegetett meg az öcsém. – Szerintem inkább ne szólj semmit öcsi! Hogy is voltál te a démonokkal? Rubin és Meggi. – vágtam én is a fejéhez. – Oké én is hibáztam, de tanultam belőle. Az én kapcsolatom velük csak munka szintű volt. Nézz magadra Dean, úgy mész utána, mint egy puli kutya. Mit tett veled, megigézett vagy beléd harapott? – kérdezte még mindig rosszindulatúan. – Egyiket sem, de mellette igazi embernek érzem magam, amíg fel nem hívtál! – már elegem volt belőle. – Hogy tudsz ember lenni egy szörnyeteg mellett? – kérdezte, de nem fogta fel a mondandóm súlyát. – Sammy, olyan nehéz elhinni, hogy tényleg szeretem?! – végre kimondtam az öcsém előtt is, nem fogom titkolni az érzéseimet. – Ugyan úgy szeretem, ahogy te régen Lizát. – ez volt az utolsó löket neki, szomorúság csillant meg a szemében, majd harag. – Egy ilyenhez ne hasonlítsd őt. Semmit sem mondhattam neki, titkolnom kellett titeket és mégis egy ocsmányság végzett vele. Elvesztettem, akkor életem szerelmét! – közelebb jött hozzám és farkasszemet néztünk, álltam a tekintetét. – Nem akarom, hogy bántsák őt, gondolj bele Sam csak ezért, csinálja mind ezt, mert apa ott benn van. Miattunk, a családért. – próbáltam érvelni, de nem nagyon ment. – Örülj neki, ha visszakapjuk, egy darabban apát remélem, a csajod nem eszi meg. Vége nincs több türelmem, bemostam neki egyet aztán még egyet. Ő visszaütött és elkezdtünk verekedni….
7. fejezet
Katherine Pier:
Deannel még váltottam pár szót és elbúcsúztam tőle. Samnek intettem, de el is tűntem szemben, a lemenő nappal. Nem akartam tolakodó lenni így az istálló kapu előtt vártam rájuk. Egy nagyobb istálló volt a fészkük, gondolom már lakatlan, valamilyen szinten. Az ajtó kinyílott és megláttam őket, hasonlítottak az emberekre, csak bennük megvolt az a vadság, amit én mostanában elnyomok, mert képes vagyok rá. Meglepődtek, hogy kerülök oda és támadó állásban meredtek felém. Három lány és négy fiú morgott rám. – Hé, mielőtt letámadnátok, várjatok. A főnökötökkel akarok beszélni! – mondtam miközben felemeltem a kezeim, hogy megadom magam. – Ki akar engem látni? Legalább egy fincsi ember? – kérdezte egy hang, mire a tulajdonosa is kilépett a sötétbe. Egy eléggé fiatalnak látszó férfi, váll felett érő fekete hajjal és vakító kék szemekkel. Ahogy rám nézett mosolya megvilágította, a teret, de bele szagolt a levegőbe és lehervadt az arcáról minden érzés. – Hello Draken! – köszöntem neki és elé futottam vámpírgyorsasággal mire, a többiek tátott szájjal néztek. – Katherine, hát újra találkozunk? Mi szél hozott erre? – kérdezett érdeklődve. – A bosszú, tudod Nick nem valami jó társaság mostanában. – próbáltam elnyerni a bizalmát. – Régen hallottam róla, de nem segíthetek neked. Már van egy fészkem. – mutatott körbe az embereken. – Látom, de nem segítség kell, csak időre van szükségem. Egy helyre ahol elbújhatok. – hazudtam neki. – Itt mindig lesz hely számodra. Gyere be, mindent és mindenkit be szeretnék mutatni neked. – összekulcsolta a kezeinket és maga után húzott befelé. Két vámpír becsukta az ajtót és fényt gyújtottak. Leültettek egy székre és mindenki más leült, ő pedig várt, míg elcsendesedtek. – Gyermekeim, bemutatom nektek Katherine Pierce-t! Ő egy nagyon régi ismerősöm. – kezdte, de felálltam, mellkasára tettem a kezem és bájosan ránéztem. – Csak egy régi barát? Szerintem ennél több történt köztünk. – közbe kellett szólnom és elcsábítani. – Bocsánat, ő itt a ti szülőanyátok, képletesen szólva. – mondta és átkarolt a derekamnál. Rám nézett, először a szemembe aztán a számat fürkészte, közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltuk egymást. Pár perc elteltével már újra többiekre néztem. – Katherine, ő itt Chester. – mutatott egy nagyon izmos barna bőrű, szőke hajú férfire. – William és Alexander, ők ikrek. – jelentette ki, két kézzel mutatva, a fiúkra. Két fehérbőrű, de egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Will szőkésbarna, míg Alex haja már majdnem fekete volt. Szemszínük sem egyezett kéken és zölden ragyogott nekik. – Végül a fiúk közül, az utolsó Travis, az én jobb kezem. – mutatott egy nagyon fiatal idegenre. Ő teljesen átlagos amerikai kinézettel rendelkezett. Aztán a lányokra néztem kérdően, majd Drakenre. – Ők pedig az én lányaim. Sophia – mutatott egy fiatal lányra, akinek vörös haja ellensúlyozta az alacsony termetét. Barna szeme pedig csillogott az éhségtől és a tenni akarástól. – Heloise – mutatott tovább a következő lányra, ő félénken intett nekem, miközben szája mosolyra húzódott. Fekete hosszú haja, kicsit az arcába lógott, ami alól zöld szeme világított. Átlagos magasságú, de fehér bőre furcsán világított a gyertyafényben. – Majd nem utolsó sorban Victoria. Ő volt az első, akit átváltoztattam. A halál már megérintette, de én megmentettem őt. – mondta a vámpír mosolyogva ránk. Ő volt az egyetlen, aki féltékenyen nézett rám, tudtam, milyen, ha elveszik az ember szerelmét. Victoria, olyan magasnak tűnt, mint én, szőke szög egyenes haja hullott a hátára. Kék szeme szikrákat szórt, ahogy engem kémlelt, testalkata vékony volt, de minden jól látszott. Egy férfinek maga az álomnő lehetne, de már nem. – Most, hogy már mindenki ismeri a másikat. Draken beszélnünk kell. – fordultam felé. – Nem sokára életem, még meg akarom mutatni neked, hol tartjuk a táplálékunk. – mondta és elkezdett húzni még beljebb. Akkor megéreztem azt a finom illatot, megcsapta az orromat, tele volt vele a levegő. – Vér! – suttogtam miközben az arcom kezdett átváltozni. A szemem alatt, az erek kitágultak és feldudorodtak, a szemfogaim megnőttek. Ha nem fogott volna meg, elfutok a másik irányba. Egy ketrecekkel és szíjakkal teli szoba tárult elém. Meg kellett kóstolnom az egyiket, de megláttam őt és minden vágyam elmúlt. Elengedtem Draken kezét és a férfi elé guggoltam, úgy vizsgáltam. Az arcuk teljesen egyforma volt, a finom kis vonásaik, eljátszottam a gondolattal vajon Dean is ilyen lesz öregkorára? Hallottam a morgásokat, ahogy próbálják visszafogni az éhségüket, majd felnéztem. A főnök vissza fogta őket, azzal, hogy kitárta kezét előttük. – Ő az enyém! Többet senki sem érhet hozzá. – jelentettem ki fenyegető hangon. – Ahogy szeretnéd. Viszont ők már nagyon éhesek. – intett a fejével Chester,Heloise és Sophia felé. – A többi tiétek. – fejemmel én is intettem, hogy elengedheti őket. Heloies kitört és rá támadott egy már félig halott lányra. Másik oldalról Chester mélyesztette belé fogait. Sophia hátrébb lévő férfiből ivott nagy kortyokkal, hozzá csatlakozott Victoria, de ő már sokkal vérmesebben csinálta. Travis már lassabban ment oda egy lányhoz és finoman táplálkozott, az ikrek pedig együtt csinálták. Az ős pedig mögém állt és felsegített derekamnál fogva. – Mielőtt jöttél gondolom táplálkoztál, azért nem kívánod most. – suttogta a fülembe, mire csak bólintottam. – El kell mennem, fürödni megmutatod, hol van? – kérdeztem megint a csábító hangomon. – Veled is legyek? – kérdezett vissza macsó hangon. – Majd még meglátom. – megcsókoltam és követtem a fürdőbe. Hamar oda értünk a „büféből” vissza a hálók felé kellett menni aztán balra fordulni. Ahogy körbe néztem találtam öt zuhanyzót, de csak három előtt volt függöny. Jobbra egy másik kis beugrót pillantottam meg, gondolom ott volt a mellékhelyiség. Megpusziltam az arcát és a fülébe suttogtam: - Köszönöm! – ő bólintott és eltűnt az ajtóban. Gyorsan elő vettem a telefonom és bepötyögtem pár sort Deannek:
„Drágám, megtaláltam az apádat! Holnap naplemente előtt találkozzunk a kapuban. Hozz nekem egy tőrt, ami a halott ember vérébe van bele mártva. Heten vannak, az ősivel együtt” - elküldtem és vártam, míg megkapta aztán kitöröltem. Gyorsan letusoltam és visszamentem az étkezőbe. Már csak Heloise-t találtam ott, aki már egy beljebb lévő lányt szívta, de már halott volt. Gyorsasággal mellé guggoltam és megpróbáltam lefejteni a hulláról sikerrel. – Hé Heloise, nyugi állj le! Ő már meghalt, nem jön belőle több vér. Engedd el teljesen, nyugodj meg! – próbáltam segíteni. Rám nézett könnyes szemekkel. – Megöltem megint egy embert. Mi vagyok én? Nem bírok le állni, egy szörnyeteg lettem. – Nem muszáj annak lenned! Változtathatsz rajta. Ha Draken meg engedi, elhagyhatod a fészket. – tanácsoltam neki, mire ő látta a kiutat most először. – Menj a többiekhez, mindjárt megyek én is. – parancsoltam neki, de ő csak nézett. – Katherine, te akartad a mostani életed? – meglepett ezzel, de őszintén válaszoltam. – Nekem nem volt más választásom. Ha nincs vér a szervezetemben, egy vámpír feláldoz a szertartásához. Igazából én saját magamat öltem meg, egy jobb élet reményében. Időre volt szükségem, de most már jó, kifejezetten az. – mosolyogtam rá. – Hát én nem akartam ezt az egészet! – sírta el magát meg jobban. – Volt egy vőlegényem, de most már többé nem láthatom. – ölelt meg, de el is engedett. – Ha jobb életet szeretnél, én tudok segíteni, amint látod, én másfajta vámpír vagyok. Tudod, nem biztos, hogy sikerül, de egy próbát megérhet. – annyira szerettem volna, hogy sikerüljön. – Ennek sikerülnie kell és köszönöm! – mondta és kiment. Vámpírgyorsasággal a férfi elé kerültem. – Ébren van? – kérdeztem félve. Kinyitotta a szemét, de nem szólalt meg. – Segíteni jöttem, a fia, Dean egy jó barátja vagyok. – suttogtam, már majdnem tátogva. – Dean, ő is itt van? – kérdezte elhaló hangon, minden erejére szüksége volt, hogy beszéljen. – Nincs itt, viszont önnek erőre van szüksége. – felvágtam a csuklóm és elé toltam. – Igya ezt meg, jobban lesz tőle. – kérleltem. Eltolta a kezem és megrázta a fejét. – Kérem uram! Ettől még nem lesz vámpír. – érveltem, mire nagy keservesen ivott pár kortyot. – John. – mondta, de nem értettem, mire céloz. – Mi? – válaszoltam frappánsan. – Szólítson Johnnak. – mondta kedvesebben már. – Oké, John, de most pihenjen. – parancsoltam neki és csatlakoztam a többi vámpírhoz. Travis éppen utasításokat adott az ikreknek. Chester pedig tűkön ülve várt valamire. Sophia áhítattal nézte Travist, ahogy kivettem a gesztusaiból nagyon tetszik neki. Heloise az egyik sarokban gubbasztott magába roskadva. Már csak két ember az-az vámpír hiányzott, amikor meghallottam Victoria esengő hangját. Jobbra fordultam, ahonnan hallatszott a hang, a lány Draken csüngött és próbálta sikertelenül megcsókolni, közben a férfihez nyomta minden testrészét. Viszont ő semmire sem méltatta, valakit keresett a szemeivel. Aztán találkozott a tekintetünk, lefejtette magáról a szőkeséget és hozzám sietett. – Már azt hittem valami bajod esett. Will, Alex és én vadászni megyünk, nincs kedved csatlakozni? – kérdezett csillogó szemekkel. – Most inkább kihagyom, de Chesternek szerintem tetszene, vidd magaddal és tanítsd. – mondtam kedvesen, ő bólintott és körbe nézett. – Alexander, William gyertek, indulunk és Chester te is velünk jöhetsz. – El is tűntek az éjszakában. Travis leült egy kényelmes kanapéra Sophia pedig mellé telepedett és számomra jelentéktelen dolgokról beszélgettek. – Most nehogy az hidd, akkora nagy szám vagy. Hallottalak beszélgetni Heloise-al, Draken ennek nem fog örülni. – mondta undokul Victoria, közben lenézően az említett lány felé pillantott, aki összerezzent még jobban. – Nem hiszem azt és Heloise-nak kell dönteni mit, szeretne. – válaszoltam, miközben nyugtattam magam. – Majd azt én eldöntöm neki mi a jó! – kiabált velem, miközben még közelebb jött. – Nem! Attól, hogy teljesen bele zúgtál Drakenbe és féltékeny vagy rám, nem kell, hogy őt bántsd. – emeltem fel a hangom. – Én jobb vagyok nálad és erősebb is. – kiabált és neki nyomott a közelebbi falnak. – Tévedsz aranyom! Nem vagy se jobb, se erősebb! – kiáltottam el magam morogva és most már én nyomtam őt annak a falnak. Sokkot kapott és csak hörgések hagyták el a száját, mert szorítottam a nyakát egyre erősebben. Kedvem lett volna, most azonnal véget vetni ennek az egésznek, de még nem szabadott. Várnom kellett a megfelelő alkalomra, egyszerre akarok végezni mindenkivel. Csak Heloise érdemli meg az életet, ő ember akart maradni és még élhetett volna… Végül még szóltam a szöszihez pár szót.
– Egyet jegyezz meg! Velem nem jó szórakozni, jobb lesz, ha vissza fogod magad, vagy megöllek. – fenyegettem meg és vámpírgyorsasággal felállítottam Heloise-t és magammal húztam. Abban a pillanatban jöttek meg a vadászatból. Victoria a földön csúszott el, egy állványig, amiben meg tudott kapaszkodni. Heloise tátott szájjal nézett rám, a „szoba” másik végéből ahol éppen tartózkodtunk. A három vámpír szorosan fogott egy-egy embert, akik egészen kábult állapotban voltak. Draken először a lányt nézte majd engem keresett, de elébe rohantam, miután segítettem becsukni kezemmel új barátnőm száját. Akkor már Travis és Sophia is kéz a kézben csatlakoztak hozzánk. Úgy tűnik eléggé összemelegedtek, de hát szép pár. Kár, hogy mind meg fog halni hamarosan… - Itt meg mi történt? – kérdezte Draken, hozzám intézve a szavait. – Megfenyegetett és Heloiset át akarja változtatni valami mássá. – mondta nyávogva Victoria. Közben már feltápászkodott és a haját igazgatta, mint egy igazi cicababa. – Igen megfenyegettelek, mert te a falnak szorítottál, féltékenységedben. Heloise-al pedig azt beszélgettük, hogy én választhattam mi leszek. – javítottam ki, egy kisebb hazugság kíséretében. – Fiúk, menjetek hátra és intézzétek el az élelmet. Travis segíts nekik, nehogy az legyen, mint múltkor. Heloise ez tényleg így volt? – kérdezte a lánytól, aki most már mellettem állt. – Igen uram, úgy volt, ahogy Katherine mondta. Csak beszélgettünk az átváltozásról meg ilyenekről. – próbálta terelni a témát sikeresen. – Hazudnak Draken, hazudnak mindketten! – kiabálta, kikelve magából a szőkeség. – Csönd legyen! Két ember támasztotta alá, mi is történt igazából. Victoria ezért még számolunk, most pedig takarodj a helyedre. – kiáltott rá, pár állati morgás kíséretében a főnök. – Heloise kérlek, menj aludni, majd még beszélünk. – mondtam neki kedvesen. Ő csak bólintott és elment a helyére, ahogy körbe néztem mindenki felszívódott. Kézen fogtam az ősit és elmentünk az elkülönített hálónkba, ami egy nagy francia ágy volt rajta fekete baldachinnal. – Nem kell ennyire megfenyegetni. Ő csak szerelmes Draken meg kell értened. A te fajtád csak egyetlen egy embert tekint szerelmének élete végéig. – mondtam neki, de ő csak megrázta a fejét. – Tisztában vagyok vele, de nekem nem ő a legfontosabb, hanem te. De erről többet ne beszéljünk, csak gyere, bújj hozzám. – kérlelt miközben lefeküdte az ágyba. Nem szóltam egy szót sem, befeküdtem mellé és vártam, míg elalszik. Hajnal volt, nem kellett sokat várnom, édesdeden aludt, mint akiket kiütöttek volna, az összes nap ellenes vámpír. Mielőtt találkoztam volna Deannel, Heloisehoz mentem. – Heloise, kelj fel egy kicsit. Heloise kérlek. – próbáltam halk lenni és kicsit megráztam. Mire ő kinyitotta álmosan a szemét és rám nézett értetlenül. Felvágtam a csuklóm és elé toltam. – Idd ezt meg, ha minden jól megy, új életet kaphatsz. – nem szólt semmit mohó kortyokkal inni kezdett belőle, lefejtettem magamról, megnyugtatva. – Bocsánat ez kicsit fájni fog. – ő csak bólintott én pedig kitekertem a nyakát. Ő egy néma sikollyal a földre esett össze csuklódva. Leterítettem a földre és vártam még öt percet, mire ő levegő után kapkodva kelt fel. – Éhes vagyok! Szük-sé-gem-van-vér-re! – szótagolta hörögve. Elkísértem az emberekhez és az egyik lányt elé raktam. – Mielőtt bele ennél, töröld ki az emlékeit. – bíztattam, mert láttam, ahogy az éhségtől kidüllednek az erei szeme alatt. Sikerült át változtatnom az én fajtámmá. – Katherine, nem megy! Éreztem és hallom, ahogy lüktetnek az erei. Bele akarok kóstolni, szükségem van rá. – morogta nekem és már rá akart támadni. – Heloise nem! Tedd túl magad a vérszomjadon és érezz! Gondol,j a vőlegényedre gondolj, arra mennyire szereted, ez éltessen! – ahogy ezeket mondtam megnyugodott, mély levegőt vett és koncentrált. Leguggolt az ijedt lány elé és elkezdett hozzá beszélni. – Nem fogsz kiabálni és nem fog fájni. Ezt az egészet elfelejted, meg sem történt. Bocsánat! – mondta ki a végén kitágult pupillával,majd a lánynak is kitágult. – Látod ügyes vagy, menni fog ez! Most már ehetsz belőle, csak ne sokat. – figyelmeztettem, de azért a biztonság kedvéért mellette maradtam. Amikor már nagyon elsápadt az áldozat megszorítottam Heloise kezét, ő pár mély levegő után elengedte. – Sikerült! Köszönöm Katherine! – kiáltotta az újdonsült vámpírlány az új fajtából és a nyakamba ugrott. – Akkor köszönd, ha ezt túléljük. – mondtam neki, féltettem nehogy valami tragédia történjen. – De én most kimegyek levegőzni, te addig feküdj le aludni. – kértem rá, mire ő bólintott és boldogan elfutott. Mielőtt kimentem volna Johnhoz mentem. – Uram, ébren van? – kérdeztem mire kinyitotta a szemét és bólintott. – Nem sokára szabad lesz, Dean és én megöljük a fészket. –közben pedig kikötöztem. – Mindjárt önért jövök, várjon öt percet. – Siessetek, míg alszanak és Katherine ne magázz kérlek. – én csak bólintottam és vámpírgyorsasággal kifutottam, lassan kinyitottam majd becsuktam a barna fa kaput.
8. fejezet
Dean Williams
A verekedést hamar abba hagytuk, mivel már mindketten megnyugodtunk. Beszálltunk a kocsiba és lehajtottunk egy elágazáshoz, ott lekapcsoltuk a kocsik fényszóróit és vártunk. Pár óra elteltével három vámpírtűnt fel nagy sebességgel utána pedig a főnökük, legalábbis szerintem. Nagyon nem tetszett ez az egész. Aztán a telefonom elkezdett rezegni a zsebemben, gyorsan elő vettem és megnéztem. Katherine írt sms-t, megtalálta apát és egy tőrt kért halott embervérével. Azt hiszem beszélnem, kell, Sammel nézze meg a gyászjelentéseket. De vele kell mennem és segíteni, kiásni a hullát, vért szedni tőle. Elég sok kell belőle, mert heten vannak a főnökkel együtt. Kiszálltam a kocsimból és Saméhez mentem, kopogtattam az ablakon mire ő pár perc elteltével kiszállt. – Sammy, kell egy halott ember vére még hajnal előtt. – rám nézett, majd megfordult és kivette a laptopját az ülésről. Még jó, hogy wifi is van hozzá, gyorsan rákeresett a legközelebbi temető halálozási és temetési listájára. – Itt van egy férfi, akit két napja temettek el. – Az tökéletes lesz, gyere, vegyük ki az ásókat, gondolom neked nincs? – kérdeztem rá, miközben már elindultam. – Most éppen nincs, de pár hete még volt benne. – mondta, de ahogy csomagtartóhoz értünk, kivette az eszközöket. – Menjünk apa kocsijával, tiedé túl feltűnő. –
jelentette ki és átpakolt. – Még egy ilyen és megöllek, a kicsikémet ne szidd! – mondtam és szó nélkül beszálltam. Tényleg elég közel volt a holtak nyughelye, ha jól saccoltam két kilométerre. – Szóval, hogy is hívják az emberünk? – rá néztem az öcsémre, aki már bőszen kereste szegény fickót. – Will Jane. – jelentette ki, monoton hangon. Megálltam, hogy visszafojtsam a nevetésem. – Ne már, nem elég, hogy feldobta a papucsot még ilyen nevet is adtak neki? – kérdeztem rá, két röhögési inger között. – Nem lehet mindenki olyan szerencsés. – kereste tovább a lámpafény segítségével. Egy sírhely mellett álltam, de nem is kellett tovább keresni. – Sam, azt hiszem megtaláltam. – ledobtam az ásókat, várakozás nélkül neki álltam. Belevájtam a talajba, mellettem megjelent Sammy alakja is, együtt csináltuk, mint régen. Egy óra elteltével az ásóm valami keményebbet talált, elsimítottam a földet és felfeszítettem a koporsó tetejét. – Sammy kérem a késem. – parancsoltam rá, mire ő felülről leadta én pedig megvágtam a hullát. – Az üveget is! – serényen segített egy szó nélkül. A kifolyt vért bele töltöttem az üvegcsébe feladtam neki és kimásztam a lyukból. – Gyorsan ássuk, vissza aztán húzzunk, hamarosan itt a napfelkelte. – Csak nem hiányzik a vérszívó csajod? – kérdezett vissza epésen. – Sam azt hittem ezt már megbeszéltük, Kath nem táplálkozik emberekből és vissza tudja fogni magát. Szeretem és ő is engem, ezt értsd meg. – válaszoltam vissza.
- Értem én, hogy gyengéd szálak fűznek hozzá, de ő egy vámpír! Igaz tényleg gyönyörű, de a külső csak egy dolog, van-e lelke? – kérdezte rám figyelve. – Neked lehet, hogy furcsa, de van lelke különben, hogy segítene apán? – kérdeztem én is, mire ő csak nézett, majd elkezdte visszaásni a hullánkat. Ezt egy elismerésnek vettem és mosollyal az arcomon segítettem neki ásni. Ez egészen morbidnak látszott… boldogan ások el egy halottat. A betakarással hamar megvoltunk, sokkal jobban siettem, főleg életem értelme miatt. Temetőből kifelé menet már majdnem futottam. – Én vezetek. – kiáltottam hátra Samnek a kulcsot pedig felém dobta és szólt. – Dean, itt a kulcs. – megfordultam elkaptam és siettem tovább. Ő is beszállt az autóba mellém, már indítottam a motort teljes gőzzel. Már a kapuban álltam kezemben egy üvegcsével, a zsebemben pedig egy nagyobb tőrrel. Tudtam, hogy jönni fog, hiszen ő kérte most találkozzunk. Éppen azon gondolkodtam, amikor egy kis nyikorgással kinyílt és becsukódott az ajtó. Ő állt velem szemben és én csak néztem, majd végre egy kis levegő sem maradt köztünk. A kezéért nyúltam és megcsókoltam azt. Ő félig érdeklődve és félig meglepődve nézett fel rám. – Hiányoztál! – jelentette ki nekem azon az édes, lágy hangján. – Te is nekem! – válaszoltam, az üres kezemet álla alá tettem és felfelé emeltem. Még közelebb jött hozzám bár már semmi sem választott el minket, nekem préselődött a törékeny teste, a ruháktól nem fértem hozzá még inkább. Átkarolta kezeivel a
nyakam és lágyan ajkait az enyémhez tapasztotta. Visszacsókoltam és még inkább magamhoz húztam, nem akartam többé elengedni soha. Akartam őt, kívántam, hiszen hozzám tartozik és csak az enyém, mert ennek így kell lennie. De sajnos nem tartott sokáig, elhúzódott tőlem, én pedig oda adtam neki az üvegcsét. – Azt hiszem erre szükséged lesz! – mondtam, majd hátulról kihúztam a tőrt is. – Köszönöm, de rád is szükségem lesz. – megfogta a kezem és húzott maga után, gyorsan az üvegbe mártottam fegyvereinket és ott hagytam a kapu előtt Samnek. Együtt kinyitottuk az ajtót és bementünk a borzalmak házába. Katherine megszorította összekulcsolt kezünk, majd elengedte és vámpírsebességgel körbenézett. Megfogta a kezem és maga után húzott előre egyenesen majd jobbra egy kis ajtón át egyenesen apámhoz. – Remélem, ki tudod vinni, jobbra aztán csak egyenesen előre. Szerintem ébren van, de segítségre van szüksége. – mondta nekem apát fürkészve. – Köszönöm. – mondtam mire ő megrázta a fejét, bólintott és eltűnt a szemem elől. – Apa, ha valamennyire magadnál vagy, nyisd ki a szemed. – próbálkoztam kisebb sikerrel, mert kinyitotta meglepődött szemeit. – Dean, tényleg te vagy az? – kérdezett pár nagy pislogás kíséretében. – Igen, de ki kell jutnunk innen. Gyere! – felsegítettem őt a földről, a felém eső kezét megfogtam, átraktam a vállam felett és együtt elindultunk az ő tempójában. Néha-néha megálltam pihenőre, alig bírta az öreg. A hosszanti folyosón
mentünk, amikor egy lány állt az utamba. Morgások hangzottak fel a tüdejéből, az arca pedig megváltozott. Finom vonásai átalakultak, szeme alatt erei megdagadtak. Mélyeket lélegzett próbálta magát visszafogni sikertelenül. Időben érkezett Katherine, mert a fekete hajú ördög kóstolót akart. – Heloise, ne akard, hogy megöljelek! Bújj el egy biztos helyre és maradj ott! – parancsolt rá, mire a Heloise nevű rögtön elment. Kivittem most már nyugodtan apát, Kath megjelent mögöttem és számomra nagyon furát tett. – John minden rendben van? – kérdezte apámat, ő bólintott, de a lány felhasította csuklóját. – Még egy kicsit igyál, kérlek. Teljes mértékig meg kell gyógyulnod. – próbálkozott félve az elutasítástól. – Nem kell, már jól vagyok. – magyarázkodott az öreg, felállt lassan, de abban a pillanatban összecsuklott, ha nem fogom meg. – John, kérlek! Ettől még nem leszel vámpír, csak teljesen meggyógyulsz. – a kezét oda tartotta elé, az idős vadász már semmit se szólt, csak ivott két kortyot. – Köszönöm. – mondták egyszerre egymásnak, mire mindhármunk szája mosolyra húzódott. Ekkor jelent meg a távolból rohanva Sammy. - Vidd a kocsihoz. – mondtam neki, mikor hallótávolságra került, bólintott John pedig elindult felé. Megölelték egymást, mi pedig visszamentünk a pajtába, mögöttünk a fénylő nappal. – Tiedé az-az oldal, én pedig itt takarítok. – mondta nekem, ezen még dolgoznunk kell. Nem ő a főnök! De most az egyszer hallgattam rá.
Katherine Pier
Olyan jó volt újra látni, mindennél jobban hiányzott. Megkaptam a tőrt és az üveget is, aztán bementünk Johnért. Olyan makacs, mint a fia túlságosan is, nem fogadja el a segítségem, csak ha könyörgök neki. De sikerült rávennem igyon még egy kicsit, aztán megjelent Sam. Biztos helyre vitte az apjukat, de mielőtt kiértünk volna Heloise megtámadta őket. Pedig elmondtam neki, hogy bújjon el, szívesen megöltem volna akkor, de kedveltem. Kiosztottam a feladatot Deannek, a fiúkat ő ölte meg, de a parancsolgatás nem tetszett neki. Az enyémek voltak a lányok és Drake… az ő Katherine voltam egykor, mert úgy kívánta az érdekem. A rózsaszín baldachint félre toltam és Sophia egyedül feküdt ott, semmi bajom sem volt veled, de gyilkolt és vámpír. Nem mintha én nem lennék az, de én más vagyok, ez így nagyon furcsán jön ki! De bántotta Johnt szóval meg kellett halnia! Mozgolódott és nyögdécselt, mint egy ember. – Sajnálom. – suttogtam neki és egy utolsó mozdulattal szívébe döftem a fegyverem. Szerencsére halkan érte utol a halál, de a helyiség másik végéből Travis kiabálása zengett. – Ne! Ezért meghalsz! – ordította felém futva, meg akart támadni, szerencsére Dean jött és egy határozott mozdulattal elmetszette a torkánál. Már túl késő volt…
9. fejezet
Dean Williams
Elindultam a megadott irányba és három egyszerű ágyat találtam, benn egy-egy vámpírral. Gyorsan végeztem velük egy csepp megbánás nélkül, ők szörnyetegek! Menni akartam Kathez, amikor ordibálásra lettem figyelmes. Megszaporáztam a lépteimet, időben értem, rá akart támadni az ordítozó gép, de elvágtam a torkát. A feje pedig elgurult, élettelen teste összerogyott súlya alatt. Két vámpír jelent meg a sarkon lévő kiugróból. Az egyik, egy eléggé dekoratív nő, főleg abban a fekete csipkés melltartóban, amiből domborodtak idomai, vékony derekát hátulról takarta szőke haja, ugyan olyan csipkés francia bugyi takarta alulról. Kathnek nem tetszett, ahogy végig néztem rajta. A férfi pedig a főnök volt, Drake.
– Tudtam, hogy ő az áruló! Drake hadd öljem meg. – kérlelte a szőkeség Katherine-t méregetve.
– Ha hozzá nyúlsz, megöllek! – jelentettem ki, mire a lány hátrahőkölt és végig nézett rajtam.
– Senki sem öl meg senkit. Katherine drágám magyarázd meg mi ez az egész? Igazat mondd Victoria? – kérdezte lágyan a vámpír, én pedig összezavarodtam. Miért hívja drágámnak a barátnőmet, vajon mi történhetett köztük?
– Drake meg tudom magyarázni az egészet, ő itt Dean az én vértartályom. Belőle szoktam táplálkozni, azért van itt, mert nem bírtam tovább. A fegyver pedig azért van nála, mert megtámadta őt Travis és Sophia. – próbálta magyarázni Katherine, elhittem neki minden egyes szavát. Csak játszott velem és a véremre szomjazott. Egy balek vagyok!
– Ha tényleg csak ennivaló neked, mutasd be! – szította a feszültséget a szőke. Katherine rám nézett, majd Drakenre, de az csak bólintott. Szerelmem oda jött elém és azt tátogta sajnálom, aztán megfogta a kezem, de én elhúztam előle.
– Dean, kérlek, most ne csináld ezt. Szeretlek! – az utolsó szót csak tátogta, én pedig magamhoz húztam és felkínáltam neki a nyakam. Utáltam ezt az egészet, tudtam ő is így van, mert nem mélyesztette belém egyből a fogait. A fejemben meghallottam egy édes hangot, Kathé volt.
„ – Szerelmem, nagyon sajnálom ezt az egész helyzetet. Nem így terveztem ezt a rajtaütést, de van egy tervem. Csak beléd mélyesztem a fogam, nem fog fájni óvatos leszek. Miután elengedtelek támadd meg Victoriát, de csak akkor öld meg, ha nagyon muszáj. Én akarom elintézni, már nagyon jár neki.” Akkor éreztem meg a szúrásokat, nyakamon tényleg nem fájt, majd megéreztem a vérem illatát és a vágyat. A kezemmel beletúrtam a hajába, ő pedig azzal a kezével, ami szabad volt átpásztázta a mellkasom. Amelyik kezével a nyakam fogta, most már a hajamba túrt vele, mellkasomról a keze lejjebb vándorolt, egészen a hasam alá, alig bírtam már magammal. De akkor elengedett, a nyakamon meleg folyadék csurgott tovább, a vérem volt az. Kath indult volna, de visszarántottam és megcsókoltam. Benne volt minden vágyam iránta, az erő és akarat, amit éreztem, nem is beszélve a büszkeségről, amit ő váltott ki belőlem. Aztán elengedtük egymást és elkezdődött a harc.
Katherine Pier
Szembe találtuk magunkat Victoria-val és Drakennel, egy percig azt hittem most végünk van. Szerencsére kibeszéltem magam, de Victoria rávette a vámpírt ne higgyen csak a szavamnak. Meg kellett harapnom Deant, annyira utáltam ezt az egészet! Mielőtt megtettem volna gondolati úton elmeséltem neki a tervem. A vére teljesen más volt, mint az eddigiek, felpezsdített és szétrobbant a számban. De nem éreztem még nagyobb vérszomjat, csak vágyat iránta, megérezte és válaszolt. Így egészen forróra és intimre sikerült. Tudtam mit akarok és meg is akartam tenni, de nem itt és nem most. Elengedtem és indulni szerettem volna, de visszarántott és szenvedélyesen megcsókolt. Elengedtük egymást és vámpírgyorsasággal Drake elé kerültem, Victoria elindult Deanhez.
– Így megfelel? – kérdeztem a vámpírférfit, de figyelmemet elterelte a szőke próbálkozása.
- Victoria meg ne próbáld! – vicsorogtam rá és még mindig rá koncentráltam, de Drakent néztem.
- Igen tökéletes, bár az emberrel való kapcsolatodon finomíthatnál. A végén még féltékeny leszek rá. – nevette el magát és közelebb jött hozzám. Megfogta egyik kezével a tarkóm és meg akart csókolni, én pedig a szívébe döftem a tőröm. Kitágult szemekkel és nyitott szájjal rám hanyatlott.
- Ő nem csak egy ember! – jelentettem ki a halott vámpírnak, kihúztam belőle a végzetes fegyvert, mire ő hátra hanyatlott. Megfordultam és láttam, ahogy Dean küzd a szőke szörnyeteg ellen, de nem bántotta csak miattam.
- Tudod mit Victoria? Menj a pokolba! – fenyegettem meg újra. Elindultam felé és felvettem a földről az emberem kedvenc bárdját, megvártam a kedvező pillanatot és egy határozott mozdulattal, elmetszettem a fejét. A fiúm leszedte magáról a hullát és félre dobta. Több helyről is vérzett és olyan jó illata volt, de uralkodnom kellett magamon.
- Kath, most már vége van? – kérdezte tőlem Heloise az ajtóból.
- Igen, végre vége. Te pedig szabad vagy! – mondtam neki boldogan, mosolyra húzódott mindkettőnk szája. De ez az öröm nem tartott sokáig, Sam jelent meg Heloise mögött és hátulról szíven döfte a méretes késével, a lány arca még mindig mosolygott, de többé nem fog élni. Pedig meg volt a lehetősége az új életre.
- Ne! – ordítottam el magam, könnyeim patakokban folytak. Vámpírgyorsasággal Sammyt a falnak nyomtam és rá morogtam. Felemelte rám a szúró eszközt, de kitekertem a kezét, így kénytelen volt eldobni.
- Ő, a barátom volt! Senkit sem bántott, új életet akart! – kiabáltam az arcába. Dean próbált lefejteni az öccséről, de én ellöktem magamtól, neki vágódott a legközelebbi falnak, ez a puffanás észhez térített, vagyis inkább megcsapott a vér szaga. A földön fekvő emberhez guggoltam és elnézegettem az ételt, mennyire ismerős volt. A nyakából ömlött az-az édes, omlós meleg folyadék. Nem tudtam ellenállni meg kellett kóstolnom. A szemem alatt az erek kitágultak, mint a pupilláim is. Szemfogaim megnőttek és belemélyesztettem, csak szívtam a vérét és újra ez éltetett, a vér iránti vágyam. A háttérből hallottam egy hangot és felfigyeltem, az ő hangja volt.
- Katherine szeretlek!
Mit tettem, ezt az egyet nem akartam, pont miattunk… igaza volt Samnek egy szörnyeteg vagyok!
- Sa-sajnálom. – próbáltam kipréselni ezt a pár hangot morgás helyett.
- Nincs semmi baj. – elhaló hangon szólt hozzám, tudtam meg fog halni, ha nem segítek.
- Minden az én hibám, még helyre tudom hozni. – felvágtam a csuklóm és a szája elé tettem, utolsó erejét bevetve ivott egy kortyot.
- takarodj innen te szörnyszülött, tudom, hogy téged csak a vér éltet. Nincsenek érzéseid, csak a szomjúságod, agresszív vagy és állatias. – szíven ütött ez a pár sértés Samtől.
- Szeretem őt! – fakadtam ki, de próbáltam határozott lenni.
- De jobb lesz neki nélkülem, viszlát, Samuel Williams. Örök életem végéig szeretni fogom a bátyádat. – nem vártam, meg míg válaszol, egyszerűen csak elmentem egy szó nélkül. Fejemben hangzott minden egyes sértő szava, amit hozzám vágott. Szóba sem kellett volna állnom vele, az első találkozásunkkor. A mosolya, az igéző zöld szeme és az a megnyerő külső, ami belőle árad, volt benne valami hívogató. Nick elvesztése után most éreztem magam igazán boldognak mellette, ő megértett és tudta nem csak egy szörnyeteg vagyok. Végem van, többet senki iránt sem fogok semmit érezni. Rájöttem félek érezni, mert ez lesz belőle… Draken szeretett, de én őt nem, csak egy barátot kerestem benne. Klaus volt életem szerelme, akármit mondott megtettem, de a húga elvette azt a részem. Sosem gyógyult be az a seb, gyűlölöm Rebekaht, minden ősit! Folytak a könnyeim és többé nem érdekelt semmi, gyorsaságomnak köszönhetően a városban voltam. Ha jól láttam Evermoon vagy valami hasonló volt a neve. Belefáradtam a járásba ezért egy padra leültem, magamba roskadva. Egy lány ült le a másik szélére, de nem érdekelte ki ül mellette vagy miért, saját magával volt elfoglalva, az idő most éppen kellemes volt. Az átlagnál kicsivel hidegebb, mint egy őszi reggel, de a párás levegőtől inkább tavaszinak mondható. Szóval elég volt egy széldzseki és egy felső felülről, alulról pedig a jól bevált farmer és egy tornacipő. Éreztem a vére folyamatos és szabályos lüktetését, kedvem támadt feltépni az ütőerét. A pad egy eldugott helyen volt, így nem kellett félnem, hogy lebukok, gyorsan közelebb ültem hozzá és belemélyesztettem a fogaimat szerencsétlen nyakába.
Írta: Lehetetlen Szerelem